Sok utazás, túrázás a fellegekben, vonatozás, jógázás és az otthon érzése Mysore-ban, sós tenger Goán. Együtt utazni több hónapon át, elég nagy kihívás volt szerintem mindkettőnknek. Ugyan eléggé egy rugóra jár az agyunk, hasonló igényeink vannak, de a szélsőséges körülmények felszínre hoznak minden kis különbséget és problémát. Örömmel vonom le a tanulságot, hogy jól vettük ezt az akadályt. Csomó dolgot máshogy csináltam volna mint ahogy, de cakkumpakk nagyon jó érzéssel a szívemben térek haza. Egyébként is szeretek megérkezni, friss szemmel látni újra a várost, ismerősöket, pár napig kicsit turistának érzem ilyenkor magam Pesten és az nagyon izgi érzés! 

Mondanom sem kell, hogy az eltelt három hónapot mindketten pár hétnek érezzük, olyan gyorsan eltelt. Még azt sem fogtam fel, hogy elindultunk és megyünk bele a világba, már repülünk is haza. Most hirtelen, a moszkvai reptér cigi szagú éttermében világossá vált, hogy nincs idő, nincs múlt, nincs jövő, csak pillanat.

Még szerencse, hogy itt van ez a blog és újra és újra fel tudom majd idézni a nem létező múlt emlékeit.

Bombay után eltűnt a nap, újra Delhibe érkeztünk. Ismét nem tudott a szívünkbe férkőzni a város, sőt, most még rátett egy lapáttal, hogy rettenet hideg volt. Egy kis bemelegítés az otthoni fagyokra. A helyiek szerint évek óta nem látott hidegek köszöntöttek be, amire láthatólag ők sem voltak felkészülve. Kabátot itt nem nagyon viselnek, egy hatalmas meleg lópokróc bőven megteszi!

Most kicsit többet láthattunk volna Delhiből, mert sokat utaztunk ide oda, de olyan köd volt állandóan, hogy az orrunkig sem láttunk. Oh, majd el felejtettem, hogy metróztunk is. Hihhetetlen rend és fegyelem uralkodott a föld alatt. Le a kalappal az előtt, aki így megnevelte az indiai néphordát. A metró érkezése előtt szépen rendben felsorakozik a nép és tülekedés nélkül várakozik. Igaz, hogy minden ajtónál áll egy irányító ember és hatalmas nyilakkal van felfestve hogy hova kell állni, de megcsinálják! Csak azt nem látták még be, hogy ha kinyílik az ajtó, akkor érdemes először a leszállókat kiengedni.

A népnevelés a hangosbemondón keresztül is folyik. Minden állomásnál egy-egy kedves utasítás szólítja fel a népet, hogy pl: Ne állj szóba gyanús személyekkel, kerüld a gyanús, elhagyott csomagokat, ne ülj a földre, ne egyél-igyál, vagy ne zenélj, ne ülj a nőknek fenntartott helyeken, stb…

Elég frusztráló lehet ennyi tiltás között utazni….

Bejártunk néhány bazárt a sok százból, bár egész Delhi úgy néz ki mint egy nagy bazár, nem is tudom, miért van mindegyiknek külön neve….végül a Pahar Ganj-i turista bazárban megtaláltuk a keresett ágytakarókat, amik a hostelben díszelegnek majd nemsokára. Ezzel 20 kilót növekedett a csomagjaink súlya, aminek a reptéren nem örültek, és kilónként 30 EURt akartak bezsebelni a többletsúlyért. Gondoltam, hogy majd kell fizetni, de hasraestem, amikor meghallottam az összeget. Mit volt mit tenni, gyorsan el kellett tüntetni több mint 20 kilót valahogyan….Delhi szegényei  ma már valószínű az én ruháimban járnak, az én hátizsákomban viszik a cuccukat, magyar könyvet olvasnak, ők gyönyörködnek a Goán gyűjtött kagylóimban. Amit tudtunk azért fölvettünk magunkra, betettük a zsebünkbe, kézipoggyászba, de csak az ajándékokat, újonnan beszerzett dolgokat mentettük meg, a többinek búcsút mondtunk! Szerencse a jóga és az élet már megtanított minket felülkerekedni az anyagi világon, elengedni minden ragaszkodásunkat, és hogy minden csak illúzió, így nem sírtunk az elveszett dolgokért, hanem örültünk annak, hogy megvannak az ágytakarók és szép lesz az Aventura!

HCs: Na, ezt is kipipálhatjuk! – mondhatnánk, ha pipálgatnánk, de ilyen hülyeségeket nem csinálunk ugye. Igyekeztük elkerülni nagy ívben a nagyobb városokat, de csak becsúszott Delhi, Bangalore és még Bombay is, amiről csak rémtörténeteket hallottunk, ezért felkészültünk a legrosszabbra is. Szerencsére, vagy épp ezért, ahogy az ilyenkor lenni szokott, kellemesen csalódtunk. Egy itt dolgozó német lány pl. azt mondta, hogy olyan durva a szmog, hogy nem barnul a bőre :)

Bombay nem pipálta le Delhit koszból és szmogból és semmiből sem. Sikerült még a reggeli és kora délutáni óriási dugók előtt sétálni az ébredező megapolisban. Szerencsére itt is voltak gyümölcsárusok az utcán, amiket ki is próbáltunk, és ismét elcsodálkoztunk azon, hogy itt a népek mennyire szeretnek gyümölcsöt enni-inni. Vannak kis koszos kocsmák is, csak nem piát lehet kapni, hanem gyümölcsleveket. Mennek az emberek a dolgukra és bárhol be tudnak dobni egy feles mangót vagy ledönthetnek egy kupica banánt….mennyivel jobb ez, mint az alkoholizmus!!!!

A sárga-fekete régi típusú taxik is lenyűgöztek, szinte csak ezeket lehetett látni az utcán és double decker buszokat, mintha Londonban járnánk.

Korrekt város, korrekt épületekkel, amiket még az angolok építettek ide stabilan és szépérzékkel. Európai jellegű, na. Nem is láttam mondjuk olyan teljesen indiai stílusú várost, amiben csak Taj Mahalos épületek vannak keleties kupolákkal. De jól nézne ki, ahogy így elképzelem! Ember az volt szép számmal, de nem volt lökdösődés és legnagyobb csodálkozásunkra, itt az emberek megtanultak sorban állni, vonatjegy vásárlásakor nem kellett senkit félrelökni és minket sem ökleltek fel. Az itt töltött néhány óra alatt egy jót sétáltunk, kimentünk a partra egy kellemes kis slamen (nyomornegyed) keresztül, buszoztunk, bevágtunk néhány rettenetesen finom csokis fánkot (haldoklik itt az ember egy jó falat csokiért), és néztük a forgatagot. Vártuk a Booliwoody sztárokat is, de hiába, hiszen úgy sem ismertük volna fel őket smink nélkül :)

Cs: Tudta-e Ön, hogy Goa volt az egyetlen portugál gyarmat Indiában? Ez egyébként a legkisebb tartomány, viszont az egyik leggazdagabb. Volt stílusuk a hódítóknak, 1510ben jöttek a fűszerkereskedelemre rátenni a kezüket és bár kicsi de gyönyörű kis birodalmat hoztak létre. Minden emberléptékű, semmi monumentalitás, minden praktikus és szép. Kedvem támadt Portugáliába látogatni. Annyira jó árnyékos, alapból beépített kőfoteles teraszok,

cukibbnál cukibb házak mindenfele. Az indiaiak is szeretik és ugyanilyen ízléses stílusban építkeznek most is. Egészen 1961ig  (!) voltak itt, és hatalmas kutakat, szemrevaló szivesenlaknálbenne házakat és gyönyörű államot hagytak maguk után.

Hédike megbánta, hogy nem maradt Mysore-ban, azt mondja az volt élete legnagyobb baklövése, hogy idejött a tengerpartra. Nem vitás az orosz térhódítás Goaföldön (minden évben megkétszereződik az orosz állomány (!) és az ő jobbára nyers, primitív és pocakos szereplésük elvette a kedvét az izraeli turistáknak, ők egyre kevesebben jönnek. Az oroszok nem beszélnek más nyelven, a menüknek angol mellett már cirill oldala is van, mint az egyiptomi Dahabban. Az a fajta orosz jön ide, akire a tirpák kifejezés elég jól illik és meglehetősen taszítólag hatnak, az igaz. Valahogy nincs kultúrájuk a turizmushoz, semmire és senkire nincsenek tekintettel és rögvest tönkrevágják a helyet olyannyira, hogy más nemzet nemigen kívánkozik ott lenni, hol ők. Ez történik Dahabban is és gondolom minden olyan szépséges tájon, ahol megjelennek. El lehet képzelni, ahogy egy fiatal hyppik és alapvetően sahár utazók által közkedvelt helyen egyszer csak megjelenik, majd elszaporodik a dagadt, suttyó orosz későközépkorú fogalmasincsindiáról ’turistabuszos’ különítmény és előadja művészetét. Nem utazni jönnek Indiába, hanem olcsó, bebaszós tengerparti nyaralást akarnak. Persze vannak kivételek, találkoztunk nagyon jó fej oroszokkal is, csak ez a közérzet. Mindazonáltal el lehet kerülni őket.

Azért ecsetelném, milyen a hely, ahol Hédi nem érzi jól magát. Fehér homokos, hosszan ívelő pálmafás tengerpart, pálmalevéltetős bambuszkunyhók, rekkenő napsütés kellemes tengeri szellővel, a vízhőmérséklet felettébb ideális (itt vezetném be a ’frissítően meleg’ kifejezést), jobbnál jobb éttermek, gyümölcssaláta hegyek a legkorrektebb gyümölcsökből, jegeskávé, meglepő módon chocolate cake, vacsorára mindenféle halacska és egyéb tengeri hogyishívjákok, naplementék, függőágyas szunyók, tengerparti séták és nyugodt reggelek. Már-már a trikó is túl meleg viselet, szerencsére bármikor csobbanhat az ember, mindez januárban. A függőágyamból pölö ilyen a kilátás.

Persze itt most csak szemezgettem, meg sem említettem a parti motorozás élményét és sok minden mást. Most épp egy paradicsomi helyen vagyunk, minden egyszerű és békés és kellemes. Paradise beach. A sarkon persze itt is van valami pitty-putty, egy hullámtörő gátat építenek, de a gépek zaját elnyomja a hullámok moraja. Szegények, amit egyik nap ásnak, másnapra elmossa az óceán.

A nappal keltünk, a parton kis gyakorlás után hullámlovagoltam csöppet, elköltöttük finom reggelinket az óceán végtelen horizontján és a munkagépen pihentetve szemünket, kiugrasztottuk a levelibékát Hédi táskájából és már indulunk is! Persze még néhány gyülömcsshake és fruitsalad with muesli még vár minket, de este már Mumbai felé robogunk, kattognak a kerekek. Mumbai egyébként Bombai, de miért kell mindennek két nevet adni? Nem bírnak magukkal.

H: Sajnos elkövettem azt a nagy hibát, hogy nem vettem figyelembe, hogy karácsony-szilveszteri csúcsszezon van Goán. Nagyon jól tudtam, hogy ebben az időben hemzsegnek itt a turisták, még is, valahogy hallgattam másokra és jöttem. Arambolba érkezve több napos kultursokkot kaptam. De nem az indiai kultúrától, hanem a nyugatitól. Megszoktam az indiai életet, az indiaiakat, erre ide jövünk és CSAK nyugati turistákat látok, azok közül is a butább fajtát, aki csak inni jön ide és nem képes az itteni élethez hozzászokni (igaz, 2 hét alatt nem is lehet) és ezért az indiaiak mindenben megpróbálják az otthon megszokottat eléjük rakni, mert nekik meg jól jön a pénz persze és vérszemet kapnak attól, hogy a tudatlanabb turista mennyit meg nem tud adni egy-egy dologért. Az éttermek étlapján 4 oldal a nemzetközi kaja, és egy fél az indiai, és persze a gagyi ajándékárusok teljesen ellepik a beachre vezető utat és minden sokkal drágább de szerencsére looking is free!

Nehezen tudunk ide beilleszkedni, és nehéz élvezni a gyönyörű tengerpartot is, mert lehetetlenség elvonatkoztatni a dagadt testű orosz turista horda látványától. 2 véglet között próbáljuk megtalálni a számunkra is beszívható levegőt. A tuctuc-bumbum party feeling és az ezobioöko-meditációs vitál életérzés között nehéz nyugalmat találni. Iszákos oroszok és műhappy hippik színes kavalkádja itt a fő látványosság.

Az viszont nagyon tetszik, hogy az a két réteg, ez a sokféle gondolkodású, hitű, életű ember teljes békében él itt meg és végzik saját kis dolgukat szabadon a parton. A reggel a sportolóké, jógázóké, a különböző, számunkra is teljesen ismeretlen ezobigyó dolgokat művelőké pl.: rángatózás a napfelkeltében, transzszerű légzőgyakorlatok végzése, valamit mormogva futás a parton…amit csak el tudsz képzelni és annál még sokkal több. Minden ezoterikus irányzat otthonra lelt itt és békés egyetértésben élnek itt a durva partiarcokkal. Persze, a kapocs az a minden napos beszívás lehet, nem más J. És ha valamelyik hókuszpókusz felkeltette az ember érdeklődését, akkor lehet válogatni a sokféle tanfolyam közül: ismerd meg magad, tárd ki a szíved, fogadd be a fényt, légy önmagad, szabadulj meg ésigytovább….. Vagy, minden nap naplemente idején csak kimegyünk a partra és legalább száz hippy társaságában énekelhetünk, vagy fejezhetjük ki magunkat táncos ugrabugrálással a ritmikus dobolásra, éneklésre. Ez egyébként elég jó hangulatú szokott lenni és egy külön tanulmány!

Na de azért néhány napi kultúrsokk és háromszori költözés után sikerült végre megtalálni az arany középutat az extazi és a fű között. Egy cuki kis resortban kötöttünk ki, ahol az első nap ugyan a karácsonyi buli dübörgésére aludtunk el édesdeden, de másnap reggel már korán kezdhettük is a mindennapi jógánkat a sörösüvegek között. Előre szóltak, hogy lesz ez a buli, de egyébként csendes hely, pálmafás és van egy direkt jógázásra kialakított helyük is!

Béreltünk motort ( Mysoreban 70 rs volt egy napra, itt 250!!!) de legalább oda megyünk ahová akarunk, nem kell alkudozni a pofátlan taxisokkal. Fel is fedeztünk a környező falvakat és a Paradise Beach-et is, ami méltó nevéhez. Egy természetvédelmi területen van, jól eldugva, alig lehet megtalálni (mi egy öreg hyppitől kaptuk a fülest). Nincs étterem és guest house, nincs semmi, csak 10 egyszerű kis kunyhó van, amiben meg lehet szállni és ahol egyszerű kaját is főznek annak, aki rájuk talál valahogy. Na, ez a nekünk való hely!

Az év utolsó napján át is költöztünk ide az utolsó négy éjszakára. Oroszoktól itt sem szabadultunk meg, de szerencsére jó fej családok voltak a szomszédaink, csak az utolsó nap kaptunk be egy iszákos párt, akik éjszaka a gyönyörűen megrakott tábortüzüknél addig ordibálták és verték egymást, amíg mindketten a kórházban kötöttek ki. Egy olyan parton, amit Paradicsomnak hívnak….Szomorú….

Egyik nap elmentünk a helyi kis halpiacra is és vettünk egy kis cápát, amit este a spontán rittyentett tűznél meg is grilleztünk, micsoda élet!

Felfedeztünk még itt egy elhagyott erődöt is a parton, ami olyan, mint amiről minden kisfiú álmodhat, de minden gyűrűk ura rajongó is el tudna itt képzelni néhány jelenetet a filmből.  Egy több focipálya nagyságú, rég elhagyott, dzsindzsával benőtt portugál erőd romjairól van szó, a partról nem is lehet már látni a növényzettől, már nincs egy épp fala, a bástyák is beomlottak és minden lőrésen bajjang fák gyökerei kúsznak keresztül. Nagyon misztikus a látvány, különleges a hangulat, szinte minden pillanatban elő léphet egy tünde vagy egy harcos…..

A képek talán nem adják vissza annyira az élményt, de azért ezt nézzétek:

H: Mysore ott maradt ahol volt, mi meg elmentünk. Már lassan egy hete. Napról napra egyre jobban bánom, hogy nem maradtam. De ez az én bajom…. Visszajövök, de ez nyilvánvaló ugye.

Hampiban három napot voltunk, a békés város a Mysore-i nyugalom után is forgatagosnak tűnt. Főleg a fesztivál miatt.

500 éves fennállását ünnepelte a város, vagy a király halálának 500. évfordulóját, vagy a születésének, vagy csak egy egyszerű zenei fesztivál? Nem lehet tudni, mert bárkit megkérdeztünk, mind mást mondott. Itt egyébként is mindent kétszer kell megkérdezni, kétszer kell megkérdezni, vagy inkább többször, és ha mondjuk háromból kettő ugyan azt mondja, akkor esetleg el lehet hinni. Szóval, a fesztivál mindenesetre nagyon hangos volt és színes és zagyva.

Sokan jöttek ünnepelni a környező falvakból is, ahová valószínű nem jut el a turista. Ez lehetett az oka annak, hogy amíg én a helyieket fényképeztem, ők meg engem. Lépten nyomon megállítottak, hogy photo please?!, ünnepelt sztárnak éreztem magam. Szóltam is a manageremnek, hogy most már küldje el a fotósokat!

Egy csomó zenész és táncos ugrabugrált még az utcán, addig amíg meg nem jött a miniszter 28 óriási drága autóval, akik 100al vették be a kanyart a poros város kicsi főutcájába, ahol már tülöngött a tömeg, ezért persze sehol nem tudtak leparkolni, sem visszafordulni. Sebaj, egy röpke óra alatt megoldották valahogy, addigra besötétedett és elkezdhetett integetni a miniszter a tömegnek, akik valószínű, hogy egyébként utalják a korrupt fejét, de bután örülnek a cirkusznak.

És elindult a menet az út egyik végéből, ahol a gyönyörű templom állt a másik végéig, ahol a másik templom romjai álltak. Na, itt nekünk elegünk lett és hazamentünk a folyó másik oldalára, ahol csend volt és nyugalom, amit csak egy legalább 30 perces aug. 20i-t is lepipáló tűzijáték és hajnalig tartó zenélés tört meg…. Honnan volt erre pénz? És mi mennyi másra fel lehetett volna használni? Mondjuk pénz az tudom honnan lehetett, onnan hogy a turisták 250 rupiát fizetnek egy belépőért a templomokba, a helyiek meg csak 10et!  

Másnap hajnalban indult a vonatunk, ezért már 5kor át kellett volna réveznünk a túloldalra. Mondanom sem kell, hogy 7kor indult az első csónak, és előtte csak 100rupi/főért visznek át! (egyébként 15). Na, inkább ketté választjuk a vizet Csabi bambusz botjával, mint sem ennyi pénzt kiadni a pofátlan monopol révésznek! Előző nap két helyi megmutatta, hogy hol a legsekélyebb a víz, hajnalban, vak sötétben pedig simán átgyalogoltunk. Azért bljebb nem csak bokáig ért a víz.

A másik oldalon pedig ott várt az előre lebeszélt riksa szerencsére, pedig fél órát késtünk. 5:30kor még mindig sötét volt, de ilyenkor az ébredező falucska már nagyon aktív. Az emberek igyekeztek a templomokba imára, vagy éppen csoportosan vonultak a bokrok mögé könnyíteni magukon, de volt aki nem bírta odáig és az út szélén guggolta el magát, így is fokozva a táj szépségét. Erről jut eszembe, hogy itt a WC papírt aranyárban mérik, mivel csak a turisták használják! Ezért mi is takarékoskodunk vele, és csak a jobb kezünkkel eszünk….

Cs: Hát nem arra érkeztünk Hampiba, hogy Laksmit fürdették? De! Olyan hideg volt kora reggel a tuktukon, hogy majdnem letört a fülcimpám. Laksmi egyébként a templom elefántja, aki munkaidőben ormányával elveszi a kínált aprót, odaadja a gazdinak és lágyan érintve fejedet megáld. Mi nem jutottunk be a templomba, mert nem engedett a táj.

Őrjítően izgalmas alakzatba halmozódott gigászi kavicsokból állnak itt a hegyek és ezek között húzódik Vijayanagar királyságának ősi központja. A turisták fele mászni jön ide, nem a romokat körbelátogatni, érthető okokból.

Alig lehet elszabadulni, minduntalan újabb formák, megmászandó ’kavicskupacok’, felfedezetlen barlangok és kicsit korrekt kilátás ejti rabul az ember gyerekét. Nekem ezért nem is volt időm függőágyazni a pálmák között, de Héder ezt megtette helyettem.

Többet most nem írhatok, nem érek rá, mert nincsen semmi dolgom.

Cs: Bár az indik jobbára hinduk vallásügyileg, szép számmal vannak buddhisták, keresztények és muszlimok is. Itt mysore-ban van egy hatalmas katedrál is, rengeteg bordó köntösű buddhista szerzetest is látni és az, hogy mennyi mecset van a városban, igazán csak hajnalban lesz nyilvánvaló, amikor rázendítenek a müezzinkék. Az utolsó héten hajnal 5:30-ra mentünk jógázni, így az ő énekük ébresztett. Kora hajnalban, mikor még alszik a város és csend üli meg az utcákat, a sötétbe hasít hangos, ám dallamos énekük és visszhangszerűen végigfut a környéken. Még Hédi, aki minden lármázóval szemben gondolatban kíméletlenül fellép, vidáman hallgatta dalukat lassan ébredezve. Egyiptomi rokonaik ezzel ellentétben viszont durván, hamisan és zavaróan ordítanak a karcsú tornyokból. Bár lehet, hogy csak hangszóróik torzíttottak ott annyira, ahogy csutkára rakták a volumét. 

Az utolsó nap nem volt jóga, merthogy újhold és telihold napján nincs gyakorlás és most nem Hold volt éppen az égen. Megnéztük a szantálfa olajgyárat és a selyemműveket, hát, nyugodtan mondhatom mindenkinek, kihagyható. Estefele értünk haza, miután egy szpesöl étteremben feltankoltunk finom ételekkel. A barátok is befutottak, már csak meg kellett teríteni a búcsúvacsorához.

  A következő napkelte már az úton ért minket Bangalore felé sok ventillátor társaságában, merthogy vonattal mentünk és ott a plafon tele van velük. Persze most nem használják őket mert tél van, 25-30 fok és ez az indiaiaknak már nagyon hideg, fülvédőben, sapkában vannak itt délen még napközben is. :)

H: Ez Bangalore meg már akkora város, hogy túl nagy. Mysore sem volt kicsi, de ehhez képest egy békés vidéki kisváros hangulatát keltette. Egy egész napunk volt itt és két nagyon fontos sightot néztünk meg. Az egyik bevásárlóközpontot a sok közül és egy Apple boltot, ja és még Mc Donald’sban is voltunk!!! (Az vesse ránk az első követ, aki 2 hónapig bírná a rizst rizzsel!!!!) Itt már ezerrel várják a karácsonyt, még a piros lámpánál is  piros sapkákat árulnak a kis koszfészkek a 30 fokban! Döbbenet!

A forgalomról ne is beszéljek, talán rosszabb volt mint Delhiben. Napközben buszoztunk a helyi BKVval, minden simán ment, kéz a kézben ültünk egymás mellett a magasülésen, de a visszaút a pályaudvarra elég furán sikerált. Többszöri kérdezősködés után ugyan végre megtudtuk melyik busz megyen a vonathoz, de persze annyian voltak a 771esen, hogy a buszvezetőnek esze ágában sem volt megállni. Kezdtünk aggódni, hogy a csúcsforgalomban hogy fogunk időre visszaérni, de nem adtuk fel. Még. Jött egy busz, benne ült a....sok indiai, na erre felnyomtuk magunkat, mire a buszvezetőnek épp rossz napja lehetett és el kezdett üvöltözni, hogy a Csabi szálljon le és menjen hátra a férfiakhoz, mert itt az első rész a nőké. Kedvesen én is visszaüvöltöttem, hogy nem fogok a házbendem nélkül utazni, de nem segített.... leszálltunk és szégyen szemre taxiba ültünk és megpróbáltuk nem megpróbálni megérteni az indiaiakat. Good by Bangalore!

H: Kedvenc helyünk a PIAC. Itt van élet és vannak szagok, de inkább illatok, mert rengeteg a virágárus és a húspiac jó messze van innen szerencsére. Az ismeretlen zöldségek és gyümölcshegyek mellett még minden féle templomi hókuszpókuszhoz való izéket is lehet kapni. A legtöbb dolog itt számunkra sötét folt, ezért piaci viziteink általában azzal telnek el, hogy kérdezősködünk mint az ovisok; Ez mi? Ez mi? Miért és hogy? Stb… csak egy a baj, hogy a kofák és a koférfiak nem bírják nagyon az angolt és a választ általában nem értjük…de nem is baj. Ők is imádnak kérdezősködni, de úgy tűnik, hogy az iskolában csak két kérdő mondatot tanult meg mind az egy billió ember ebben az országban, mégpedig azt, hogy: Your good name please? Wich country? A válasz már annyira nem is érdekli őket, szóval 5 ilyen kérdés után a piacon már nem válaszolunk és közben nagyon bunkónak érezzük magunkat, mert mi meg azt tanultuk, hogy ha kérdeznek kisfiam, akkor felelj! Ja és imádnak még fotózkodni, mindenkit le kell fényképezni, és néha kérik is, hogy küldjük el nekik a fotót. Egyik árusnak, aki a Market Monkey becenévre hallgat, ki is nyomtattuk a képét, mert nagyon szépen kérte. Látnotok kellett volna, milyen mennyei boldogság volt az arcán, mikor átadtuk neki! Cukkkiiii

Kipróbáltunk egy két ismeretlen és ismerős zöldséget, de inkább a gyümölcsök nyűgöztek le. Kedvencünk a papaya lett és a gránátalma, Csabi szereti még a custard apple-t aminek nem tudjuk a magyar nevét (és angolul sem tudjuk biztosan), de sok a magja és a belseje olyan mint amilyen az édes takony lehet. 

Az indiai fokhagyma és lilahagyma (vöröshagymát nem is ismerik) közelébe sem ér a makói termésnek, szinte édességként lehet rágcsálni, viszont chiliből nincs édes mint otthon a paprikából. Sajnos. Minden kaja jól végigcsípi az emésztőrendszert, még a fahéj is. Nagy örömünkre végre találtunk őrölt fahéjat egy boltban, teleszórtuk boldogan vele a reggeli zabkásánkat, erre csípett mint állat! Fújjjj! Mindent megcsiliznek; a popcornt, a chipset, a LIMONÁDÉÉÉT!!!!, bármi élelmiszert veszünk, vagy bármit amit étteremben rendelünk, még akkor is ha mi azt gondoljuk, hogy á, ez nem lehet csípős, akkor is csípős és sírva jövök ki a kajáldából. Egy egyszerű átlagos dél indiai reggelitől is tüzet okádok. Ha meg kérem, hogy ne csinálják csípősre az ételt, akkor azt egyszerűen nem értik. Olyan egyszerűen nem létezik, hogy nem csípős és kész! Egyébként is nehéz velük néha szót érteni, mintha nem is egy nyelvet beszélnénk, pedig jól tudnak angolul. Pl, amikor az esküvőre mentünk, 4:30-ra haza kellett érnünk, ezért feltettünk néhány egyszerű kérdést a szervező fiúnak:

-          Prakash, nekünk vissza kell érnünk fél ötre, meg lehet oldani? 

-          Persze, persze, 5:30 ra biztos itt leszünk!

-          De nekünk ÖTRE kell mennünk órára, hazaérünk kb 4:30ra?

-          Természetesen, ne aggódjatok, simán megoldjuk, legkésőbb 5:30ra már vissza is érünk!

-          De Prakaaash!!!!!!!-- és csak a hajunkat tépjük. (egyébként visszaértünk)

A nevezetességekre visszatérve, azért a legfontosabbat csak sikerült megnéznünk múlt vasárnap, megnyugodott a lelkiismeretünk végre. A híres Mysore Palace, vasárnap esténként kivilágítva így néz ki:

CS: Ezt a vakító fényt a kiszögelések mentén diszkréten megbúvó csöppnyi égőcskék generálják? Téved aki ezt gondolja! 60 wattos barátaink meglett termetükkel ilyetén formán lepik el a falakat:

Széééép

A shala szakácsa, Dipak meghívott mindenkit az esküvőjére.

Felszereltük magunkat ünneplő ruhával indiai style, kissé nevetségesen éreztem magam, de hát csak meg kellett adni a módját. Nem úgy mint az örömapa (és a férfiak többsége), akik szerintem ua. vették fel, amiben előző nap a teheneket legeltették. Azért a nők kitettek magukért, mindegyik csodaszép színes száriba csavarta magát és az arany fuxok is csillogtak rendesen.

A három napon át tartó véget nem érő szertartásból (éjjel nappal imádkoznak ilyenkor, szerttartanak, áldanak stb..),  nekünk csak 4 órát volt szerencsénk végignézni, de az bőven elég is volt. Több mint 500 ember vett részt a nagy eseményen, és ez indiai mértékben még nem is olyan sok, viszont fejetlenség az volt bőven. Legalább is nekünk, kívülállóknak a sok ordibálás, lökdösődés annak tűnt. Nagy nap volt ez a kis 18 éves lányka életében, de egy boldog mosoly sem hagyta el az orcáját, legalább is amíg mi ott voltunk. Iszonyat fárasztó lehetett neki ez a non stop zsiboly és tömeg és zene és rokonok. Mondanom sem kell, hogy szülők által lefixált esküvő volt, de ez csak a mi szemünkben fura és felháborító. Több fiatal emberkével is beszélgettem már erről és semmi gondjuk nincs ezzel, sőt! Ajay is beszélt a házasságáról, ő szerelemből vette el a feleségét, a szülők akarata ellenére, de azt mondja, hogy így sokkal nehezebb és ha még egyszer választhatna, akkor arranged marriage-t szeretne, mert hiányzik neki a szülők segítsége és legfőképpen az áldása! Érdekes! Ja, és a szerelem házasságok 80%a válással végződik, míg az elrendezett frigyeknek csak 20%a!

A fő szertartás után még egy finom gyorséttermi stílusú ebédhez is volt szerencsénk, amit banánlevélen tálaltak fel és mindenki a kezével ette a meg nem tudom mondani mit, csak a rizst ismertem fel. Szerencsére nem volt annyira csípős, vagy már kezdek hozzászokni a chilihez.

Éljen az ifjú pá!

H: Beköszöntött a tél itt is. Már nem elég a trikó, néha pólót vagy ne adj isten hosszú ujjút kell felvenni, reggel 6kor meg még pulcsit is! Félre a tréfával, azért még mindig nyitott ablakoknál alszunk, de elővettük a hálózsákot is és a legjobban ott lehet érezni ezt a néhány fok változást, hogy nem izzadunk órán annyit. Most már megértem otthon miért van fűtött teremben az ashtanga óra néhány helyen. Hiányzik az a pár fok a testemnek és ha óra közben kinyitja valaki az ajtót és egy fél fokkal hidegebb lesz, azt is megérzem és nem örülök neki egyáltalán.

And the suli looks like this:

Átrakattuk magunkat a korábbi órára, mert most már az egész sorozatot megcsináljuk, ami kb 60 ászanát jelent és ez minimum 2 órát vesz igénybe. Ezért 6kor ébredés, 7kor óra. Sokkal nyugodtabb ez a korábbi kezdés, gyakorlottabb emberkék vannak csak az órán, ezért Ajay nem beszél egyáltalán, csak jön és javít. De egyébként sincs ászana elemzés és beszéd soha, csak testbeszéd. Oktatótest beszélget a gyakorlótesttel és a gyakorló megtanul beszélgetni a saját testével is. Nekem pl azt mondta a testem a minap, „látod kishitűkém, azt hitted, hogy sosem fogsz szép paschimotanaszanát csinálni, és nem fog megnyúlni a hátsó combod egy centit sem, most már látod, hogy nem szabad kishitűnek lenni???”  Tényleg, amikor otthon jártam ashtangára, egy csomó olyan gyakorlat volt, amire azt gondoltam, hogy hát ezt? Én? Áh, soha… Arra mindenesetre nagyon jó volt az itteni gyakorlás, hogy megmutassa hogy nincs lehetetlen csak tehetetlen és akaratgyenge. És tényleg megtanultam beszélgetni a saját testemmel, ami teljesen természetesnek kéne hogy legyen, de nekem eddig nem ment. Kezdem érteni a jelzéseket, nem csak a gyakorlással kapcsolatban, hanem egyébként is. Mit egyek, mit ne, hogy üljek, hogy aludjak, hova és hogy menjek stb… Ez nem csak ennek az egy hónapnak az eredménye, ez nem csoda, hanem a 3 év jógázás beérése, az eddig tanultak bombaszerű lecsapódása. A gyakorlás, a jóga ugyanaz, itt csak van valami a levegőben és a legfontosabb az, hogy kiszakadtunk az otthoni pörgésből és egy kicsit csak magunkra koncentráltunk. Ezt mindenkinek melegen ajánlom!

Úgy terveztük, hogy az utolsó héten azért csak megnézzük a város nevezetességeit, mivel nincs már pránayama, több időnk lesz kóborolni. Hát, már megint nem jött össze, mert délutánonként inkább egy másik tanárhoz járogatok el, kíváncsi voltam, hogy milyen  egy másik óra. Sisadri………….egy másik nagy név itt Mysoreban. Ő is a legnagyobb guruknál tanult persze és csak szuperlatívuszokban beszélnek róla és jön majd márciusban Budapestre workshopot tartani, szóval úgy gondoltam, hogy kipróbálom az óráját. Szuper volt! A du-i óráin nincsenek sokan, és a fia is ott van, így kb 10 emberre jut két oktató. Meg is lett az eredménye, majdnem minden egyes ászanába beleadjustáltak és elég határozottan. Ajay inkább rávezet hogy mit kell csinálni, Sisadri meg beletesz az ászanába. Olyanokat csináltam meg, hogy csak néztem. Új távlatokat adott és megmutatta, hogy még hová lehet eljutni, elnyúlni. Nem mondom hogy jobb mint Ajay, csak teljesen más. Van egy két indiai is az órán, akik valószínűleg a gumigyerek képző programon vehetnek részt, őket úgy összecsomagolják, hogy ha odapillantok hirtelen nem tudom, hogy a feje a nyakából nőtt-e ki vagy a fenekéből! Nagyon durva barátom! Általában simán megy a két óra egy nap, eddig bírtam, de ha elfáradok, nem fogom erőltetni, a testem majd megmondja mi a jó nekünk. Csabi is hallgat a testére, az övé azt mondja, hogy ne erőltesse a derekát túlságosan.

H: Általában hétkor kelünk, elvégezzük a kedvenc gerincjóga gyakorlatainkat, jól bemelegítjük az ízületeinket, iszunk egy pohárka meleg tejet, amibe gee-t (tisztított vaj) keverünk, ezzel belülről is beolajozzuk a ropogós ízületeinket a gyakorlás előtt. (ezt egy indiai jógaoktató tanácsolta még otthon). (8-ra elmotorozunk a Sthalam 8-be és 1,5-2 órát gyakorlunk. Óra után kicsavarjuk a ruhánkból az izzadtságot és kicsit pihegünk a többiekkel. Itt lehet egyébként reggelizni is, palacsintát, gyümölcssalit, omlettet stb… de nekünk szerencsére van saját konyhánk, ezért sietünk is haza inkább kajálni, mert ekkortájt már az ájulás kerülget az éhség miatt. Ha kell, akkor útközben megállunk a SUPERMARKETben!!!!! (imádom, még nutella is van, ami biztos hogy nem csípős! De már nem veszünk, mert nagyon drága :)), vagy a sarki zöldségesnél, a gyümölcsös fiúnál, a tejes embernél. Nagyon finom itt a sima joghurt és a tej is, viszont sajtféleségekben nagyon gyengék, konkrétan csak egy fajta van, az is aranyárban és nem jobb a boci sajtnál. Otthon jól belakmározunk, zabkása, müzli vagy tojásrántotta költemény vagy gyümölcshegyek. Néha a táj lányok is megkínálnak reggelivel, ami mind mennyiségében mind állagában inkább ebédhez vagy vacsihoz hasonlít. Egy nagy rizses lakomát nyomnak be reggeli gyanánt, zöldséges cuccal valami szószban, meg különböző zöld hínárok és moszatok csirkebelsőségekkel és díszítésnek egy kis omlett (gondolom ezt csak azért, hogy tudják, hogy reggeliznek). Finom is lenne, ha nem marná szét a torkomat az az erős fűszer, amit egyenesen Bankokból hoztak idáig.

Ha kaja után marad valami, azt kivisszük a menetrend szerint kapunkon szerényen bebőgető kóbor tehénkénknek. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen sok eszük van ezeknek az állatoknak! Nem csak azt jegyezték meg, hogy melyik háztól kapnak kaját, hanem valahogy azt is tudják, hogy mikor kell jönni!

Ja, a mindennapi mosást el is felejtettem leírni, mint ahogy néha kimosni is elfelejtem és akkor ott büdösödik a táskában az izzadt cucc. Na, de ezzzel el is telt az idő, kicsit talán még tudunk pihenni jobb esetben, de aztán rohanás a pranayama class-ra. Itt egy órát szuszogunk, aztán szabad a nap, ha csak nem megyünk du-i órára. Ha nem, akkor otthon olvasunk, Csabi borbélyhoz megy néha, igyekszünk semmi komolyat nem csinálni, vagy egyszerűen csak felpattanunk a mocira és easy rider öcsém a városban. Ez általában cél nélküli kóválygás az izgi forgalomban, de mindig valami érdekességre bukkanunk természetesen. Egy park, egy tó, , tehénkerülgető akadálypálya, krikettező öregfiúk vagy éppen egy fancy hotel, ahol igazi BAGETTET sütnek és igazi forró csokit és rendes kávét adnak!!!! Vagy csak egy armani ingben koszos báránykáit etetgető helyi üzletember kerül lencsevégre:

Eddig bárhonnan hazataláltunk, zsebünkben a város! Térképet hiába is használnánk, mert annyira indiai, hogy érthetetlen! De le a kalappal, hogy próbálkoztak, köszi! A város nevezetességeit nem pipáltuk még mind ki érdeklődés hiányában, de a feelinget már átvettük és motorozás közben már rengeteg szép palotát láttunk, kb. minden sarkon van egy, ami általában kórház, ami előtt mindig rengeteg ember és motor álldogál, biztos nem jógáznak eleget szegények.

Otthon kimossuk a szemünkből az út porát, fogaink közül a bogarakat és már el is szaladt a délután, vacsora és már megint eltelt egy nap…..

Íme az emberiség újabb találmánya! Mint bizonyára ti is rögtön kitaláltátok, egy elektromos légycsapóval állunk szemben, ami itt a képen épp töltés alatt van egy jógastúdió falán. Ezt az eszközt használva játszi könnyedséggel szabadulhat meg kellemetlenkedő rovarpartnereitől a felhasználó. Vannak dolgok, mi? Hajrá ahimsa!

Részemről úgy érzem, hogy elérkeztem a gyakorlás mélypontjára. Minden jól ment, haladtam, fejlődtem, de a 2. hét végére bemondta a testem az unalmast. Igaz, kicsit túl is erőltettem magam, mert a lakótársaink épp most vizsgáznak (oktatóképzősök) és minden nap van vizsgaóra délután, ahol kellenek az alanyok. Én meg mindig megsajnálom őket, és elmegyek, nehogy senki ne legyen akit ki lehetne javítani.  Na, de aztán a térdem már szólt, hogy elég, pihenésre van szüksége. Épp jókor, mert ma úgy is telihold van és ilyenkor nincs óra. Szóval a mindennapi gyakorlás eredményeképpen esténként jóleső fáradtsággal ájulok bele az ágyba, és előjönnek a testi problémák, felszínre kerül minden kis testi nyavalya, rájövök lassanként, hogy hol vannak testem határai, gátjai, mit kell jobban nyújtani vagy erősíteni. Szerencsére már volt azért egy jól megalapozott testtudatom, hála a jógás előéletünknek, de az nagyon jó, hogy most jóga után nem kell rohanni dolgozni vagy csocsózni, vagy akárhová, hanem hazajövök és van idő magammal foglalkozni. Végig tudom gondolni, hogy mit miért nem tudtam megcsinálni, és azon is van időm gondolkodni, hogy ezeknek a testi gátaknak mi a belső oka. Aztán másnap reggel jógázás közben ezek szépen oldódnak. Vagy nem, talán majd másnap vagy harmadnap vagy egy hónap múlva. A lényeg, hogy rajta vagyok a témán.

Sikerült végre megjegyezni, a gyakorlatok sorrendjét, és így már egyre jobban bele tudok feledkezni a gyakorlásba. Ajay utasításai nem csak lényegre törőek, hanem szuggesztívek is, de nagyon. Azt érteném itt ez alatt, hogy amit mond és ahogy mondja, az beleégetődik az agyamba és ha sikerül pontosan azt csinálnom, amit mond, akkor már nem is keverem össze a fejemet a kezemmel, hanem megcsinálom azt, amit eddig nem vagy csak félig tudtam. (egyébként is csak azért volt ez a kavar a fejjel és a kézzel, mert a hand és a head egy indiai szájából elég hasonlóan hangzik ám! )

Vasárnap megvolt a második back bending óra. Nagyon élveztem, sikerült a fal segítségével állásból lemenni hídba, ami a múlt héten egyáltalán nem ment és a kézállás is egész jól sikerállt.

Itt az a tanítási módszer, hogy nem magyaráz az oktató, csak egy-egy szavas utasításokat ad. Ez az elején furcsa volt, de most már egyre jobban örülök.  Csomószor hiába is mondták eddig, hogy mit csináljak, ha nem magam tapasztalom meg, hogy mi a legjobb a testemnek, hogyan tudom legjobban kivitelezni a gyakorlatot, akkor semmi hatása a sok beszédnek. És erre a módszerre itt a nem rohanó világban van is idő. Ha meg valamit rosszul csinálok, valahogy azonnal ott terem és korrigál Ajay vagy Anton, a segítője. A korrigálás a másik tanítási módszer. Miközben csinálom a gyakorlatot, szépen halkan, észrevétlenül oda settenkedik a hátam mögé pl. pascsimottanászanában és feltűnés nélkül jól ráfekszik a hátamra és már a combomon is a hasam. Fáj, fáj, de ez egy different fájdalom és ezt most nem tudom megmagyarázni. 

Ja, és történt vmi igazán hihetetlen. Kívülről tudom az óra előtti és utáni imákat. Aki ismer, tudja, hogy az csodával határos, ha valamit én meg tudok jegyezni. Erre, egyik nap a legnagyobb meglepetésemre csak úgy el kezdtem mondani az imát, ami ráadásul számomra teljesen érthetetlen szavak és betűk összessége, a végén Csabi tátott szájjal bámult és én is…jéééé!

dzsívamani bradzsatpháná

szahaszra vidruth

visvambhara

mandalája anantája

nágarádzsája namaha

ábáhu purusákáram

sankha csakrászi dhárinam

szahaszra siraszam svétam

pranamámi patandzsalím

gurubhjó namaha

dévatábhjó namaha

Hát kérem ilyen az ábrázatom itt néha. A képet látván a felületes szemlélő könnyen gondolhatná, hogy India sötét sikátoraiban megtámadott a bogárpattintó fenevad, esetleg egy pálmafa alatt pihenve rám vetette magát a vámpírmaki.

Ámbátor a borosta közt csillogó hűtőnedvek a melegről, a sötétbarna ragacsos anyaggal átitatott kötszer pediglen egy bone setter kezelés utáni állapotról árulkodnak. Itt ugyanis a kiropraktika jeles képviselői nemcsak megrecsegtetik és helyrerángatják a csontokat, hanem titkos őserdei növényi pempővel be is kenik, majd bebandázsolják a problémás részeket. Namost nekem a vállaim, a derekam, a térdeim és az egyik bokám is be volt kötve, úgyhogy tényleg egy menekült múmia benyomását keltettem. Arról már nem is beszélek, hogy a ragacsos anyag rám száradt és szőrszálaim annyira  beletapadtak, hogy minden mozdulatom üvöltéssel járt. Mit mondjak, szerintem kicsit csiszolható még a módszer.

Kedden volt egy hete, hogy beköltöztünk a szupcsi kis házunkba és elkezdtük a gyakorlást. Mondhatom, hamar eltelt ez az idő, túl hamar. Csak úgy zabáljuk itt sorjában a napokat. Elég szépen haladunk az első szériával, nyúlunk mint a rétestészta, erősödünk mint a chilipaprika. És ez csak a testünk! Jó érzés látni, hogy már egy 7 után is mennyit haladunk, fejlődünk. Minden órán egy lépéssel tovább megyünk, többet megértünk a gyakorlatokból, a jógáról vagy éppen magunkról. Például az is teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a fizikai gyakorlás akadályai nem a testben vannak. A testi és mentális elengedés teljesen összekeveredik, gyakorlás közben érzem, hogy mozog a testem, de nem a fizikai testre koncentrálok csak, a fókusz átcsúszik egy másik dimenzióba, a test másodlagossá válik, és ha itt sikerül elengednem egy problémát, ha valami feloldódik, akkor egyszer csak azt veszem észre, hogy ott vagyok egy jól kivitelezett ászanában, amit lehet h tegnap még nem is tudtam megcsinálni. Ahogy elengedem a félelmeimet, kötődéseimet, úgy lazulnak az izmaim is. Érdekes utazások ezek!

A délutáni pranayama (légzés) órák elég egyhangúlag telnek. Az öreg Iyengar (BNS) csak elkezdi velünk az adott pranayama gyakorlását, aztán elalszik a székében. Arra számítottunk, hogy majd ősi nagy titkokat mond el nekünk az öreg jógi, hogy majd egy csomót jegyzetelünk, hogy majd a tárgyi tudásunk gyarapszik. De ez nem egy nyugati típusú tanfolyam. A tanár konkrétan semmit nem mond, azt a pár mondatot meg amit még is, azt az igen erős indiai akcentusa miatt nem igazán értjük. J Úgy látszik, meg kell tanulni nem előre türelmetlenkedni, itt nem a tanfolyam előtt tudom meg, hogy mire fizetem be a pénzemet (nem keveset!), hanem a végén, és csak rajtam áll, hogy mennyit profitálok majd.  

A gyakorlásra fókuszálunk teljesen. Aminek én külön örülök, mert mindig hadilábon álltam a pranayamaval, most meg kezdem megszeretni és megérteni. Minden nap egy órán át keményen lélegzünk, most éppen a nádi shodanamot vesszük, 12-18-24-30 mp-es kumbakával (légzésbenntartás). Ha Gergőtől nem tanultunk volna már egy csomó mindent a pranayamaról, akkor most értetlenül és idegesen kérdezném, hogy mi a fenét csinálunk. De így csak örülök a rendszeres gyakorlásnak, nem akarom tudni, hogy mit miért csinálunk, csak ülök ott napi 1 órát és lélegzek, majd figyelem a hatását. Egyenlőre csak azt érzem, hogy belassulok az óra végére, kiüresedek és elfáradok, néha még le is izzadok. Kár hogy nem beszéljük át a keletkezett érzeteket az óra végén, mint otthon szoktuk, de nyilván ennek is meg van az oka, mindenki a saját útját kell hogy járja és figyelje. 

Vasárnap délután túléltük az első háthajlítgatás órát. Nem is volt olyan vészes, mint ahogy azt beharangozták. Ajaj (az oktató) annyira ügyesen építette fel az órát, hogy a hát és nyaktörő mutatványok után sem a hátunk, sem a derekunk nem fáj, és ez már valami, az pedig nem semmi! Pedig keményen megdolgoztatott, egy izmos fél órás speckó bemelegítés és erősítés után szépen fokozatosan állásból lementünk hídba. Na jó, senkinek nem sikerült elsőre persze, nekem még falnál sem. Nagyon pontos és korrekt utasításokat adott végig a tanár, és éreztem, hogy meg tudnám csinálni, ha nem lenne bennem akkora félelem a nem is tudom mitől. Végig éreztem, hogy nem a testemen, hanem az agyamon kéne még dolgoznom. Ezek után viszont, hogy annyira megijedtem a állásból hídba meneteltől, a kézenállás már gyerekjátéknak számított, pedig ettől fostam a legjobban világ életemben. Sokkal jobban, mint a hídtól. A kézenállástól tartottam, azt simán megcsináltam, hídról azt gondoltam, hogy menni fog és még sem ment. Annyira megviccelt a saját kis agyam és képzeletem, hogy tényleg röhögnöm kellett magamon a végén.

Én már kicsit belekóstoltam az ashtangába otthon, Csabi meg még kicsibbet, de mysore stílusú órán még egyikünk sem volt. Az első órán értetlenül és riadtan néztünk körbe és próbáltuk felvenni az óra ütemét, ami elég kaotikusnak tűnt először.

Kb. 10-15en vagyunk az órán, ami floating class, szóval aki kész van a sorozatával, az kimegy és jön a másik. Szerencsére érkezett még két újonc, így külön kezelt minket a tanár, aki elvileg nem magyarázhat túl sokat az órán, de így első alkalommal elmondta mi mi után jön, kaptunk egy fénymásolatot a gyakorlatokról, másnapra tanuljuk meg! Lihegve, izzadtan mondtunk köszönetet.

Minden nap, kivéve szombaton reggel 8ra megyünk gyakorolni.  Ez nagy mázlinak számít, mert az óra egyébként 5:30-tól kezd floatingolni, azt hiszem, képtelen lennék akkor kezdeni. Mindenki csinálja a sorozatot a saját ütemében és a tanár meg megy körbe-körbe és javít, segít, beletesz vagy éppenséggel belenyom egy egy ászanába. Csodálatos, hogy néha csak egy újmozdulatával is mennyire lényegre tapintóan tud  belejavítani a tartásomba. Van még egy segítőtársa is az órán, aki javítgat, tőle is sokat tanulunk. (sőt, néha többet) Mivel épp most zajlik az egy hónapos oktató képzés, elég sokan vagyunk. Mindenki nagyon kedves és segítőkész, bár kicsit nehéz beintegrálódni a társaságba. Pénteken elmentünk egy nagy közös vacsorára, hogy jobban megismerjük egymást, de egy nagy, hosszú asztalnál ültünk, szóval maximum a körülöttünk ülőkkel tudtunk beszélgetni. Csabi mellett pl. csak én ültem, de engem már ismert :)

 Egyébként olyan ötcsillagos hotel-resortban volt a vacsora, ahova ritkán vetődik el a hátizsákos turista már az árak miatt is. Már sötétben érkeztünk a hatalmas zöldellő területre. Gyönyörűen megvilágított pálmafás ösvényeken kanyarogva lehetett eljutni az étteremtől a sziklakertes, vízeséses úszómedencéig, onnan a konditeremig és a szobákig. Nem spóroltak a hellyel. Az étterem kerthelysége is csobogókkal, kis patakkal volt szegélyezve, a szintkülönbséget lejtős ösvénnyel hidalták át, szóval nagyon rendben a terep. Tudnak ezek az indiaiak rendet, tisztaságotteremteni, ha nagyon muszáj! Mondjuk a kiszolgálás már apróbb nehézségekbe ütközött. Annyi volt a pincér, hogy egyrészt alig fértek el egymástól, másrészt, meg a legkisebb feladatba is sikerült elég rendesen belebonyolítaniuk egymást, de aranyosak. Még a coca-colás üveget is úgy mutatták meg, mint a legdrágább bort. :)

 Szerdán volt Vinyasa class, ahol ezt tanultuk. Mondanom sem kell, hogy mennyire ment!

Reméljük, hogy a minden napi gyakorlás majd egyszer csak hoz valami eredményt!

Ma pedig back bending óra lesz, amit mindenki egy mumusnak tart, a mai ebédnél, be is fosattak a tigrisek (thai girl lakótársaink), akik egy igazi thai ebéddel leptek meg minket. Mit ebéd, egy hatalmas lakomát képzeljetek el, roskadozott az asztal a jobbnál jobb kajáktól. Nem tudom, hogy fogok így 2 óra múlva órára menni. :)

A himalayai túra után olyan derekasan merev vagyok, mint a kapanyél. Rám fér a nyújtás, meg az erősítés is. Már többször megfigyeltem, hogy a túrák során, amikor egy-egy hosszú gyaloglás után leginkább szükség lenne rá, elmaradozik a nyújtás. Elpilled az ember, meg kényelmes is. Ez barátaim helytelen. Eztán erre külön figyelek és nektek is ezt ajánlom. Mert különben jönnek a fáradt végtagok, a görcsös izomcsomók, hajlott hát, besett tüdő, betegeskedés, halál. Hát kell ez?

A jógaórán egyébként annyit izzadok, hogy facsarni lehet a trikómból a vizet. Igaz, valamilyen oknál fogva óra közben nem szellőztetnek, a sok ember meg bemelegíti a teret és csapkod az oroszlánszag. What to do. Ke garne.

Drága barátaim, nem tudom megfigyeltétek-é-e már, hogy majdnem minden évben előkerül valahonnan egy addig sosem látott lény, például rovar. De nem ám csak egy, hanem rendesen sokadmagával és mindultalan. De addig sosem láttad, sosem hallottál róla és most egyszercsak ott van. Szerintem új fajok keletkeznek egyre-másra. Most például itt van a csatornalégy. And the  csatornalégy looks like this:

Korábban sohase láttam egyetlen egy példányt se belőle, pedig ugyanott laktam, ugyanolyan körülmények között. És kb. fél éve hirtelen feltűntek a színen.

Okos állatok, nagyon tudatosan repülnek, bár jobbára csak egyhelyben álldogálnak a csempén. Általában a fürdőszobában vannak, vagy olyan helyen, ahol van valami csatornaszag, WC vagy ilyesmi. De nem ám csak otthon! Eddig láttam már Európában, Nepálban, Észak-, és Dél-Indiában is. Döbbenet, mi? Hát így keletkeznek az új fajok.

Vannak dolgok, ahogy tesóm szokta mondani. 12 éve (?!uh!) jártam itt utoljára, azóta Mysore jobbára megváltozott. Az akkori legjobb szállásunkra nem ismertem rá, teljesen átépítették és a hajdani 150 rúpiás „drága” double room ára mára 450-500 ruppóra emelkedett. Persze van TV meg fürdőszoba is két fajta WC-vel, na de érted?!

A kereszteződésekben közlekedési jelzőlámpák irányítják a forgalmat, és leesett állal vettem tudomásul hogy megállnak a pirosnál (na jó, azért nem mindíg) – őrület! A jól ismert földút, szeméthalmon legelésző tehén tőszomszédságában egy hightech szupermarket világít vakítóan és teljesen utópisztikus módon. Ezekből a többemeletes csili-vili bevásárlóközpontokból több is van szerte a városban és a helyiek előszeretettel vásárolnak bennük. Itt Indiában. ?

Mindenki motorral, robogóval, luxusautóval jár, biciklist alig látni. Egy olyan városrészben lakunk, ahol 6 éve még erdő állt állítólag.

Egyébként 3 nap után már találtunk is egy kertes, békés apartmant, ez volt a jógastúdió korábban.

A szobánkban a falon van egy bajszos napocska. And the napocska looks like this:

Van gekkónk, denevérünk, van csíkosmókusunk, pálmafánk, bazsalikomunk, banánfánk, uborkánk, várjál… uborka az nincsen.

Lakótársaink néhány tiger (thai girl), de sajnos egyik sem tud thai masszírozni, így kénytelen voltam a szomszéd ayurvédikus masszőrnél eltölteni 105 percet sajátságos „olajfürdőben”. Jófajta dolog!

 A konyhában Hédi nagyon finomakat főz én meg gyümölcssalátát készítek, amiben van narancs, gránátalma, papaya, banán és … retek.

Ripsz-ropsz Bangalore-ban is voltunk, onnan egy uncsi buszút és wel-come to Mysore! Épp időben találtunk üres szobát hosszas keresés után, hogy Csabi a WCn tölthesse az éjszakát. Állandó legújabb barátunk, a hasmenés ide is elkísért! Különböző gyomorproblémákkal küzdünk nap mint nap, a hasmenés és a székrekedés skálán már minden megvolt! Hála a jó istennek, hogy az ayurvéda …web…..hazájában vagyunk, gyorsan be is szereztük a helyi kemikália mentes csodaszert (diorex) az összes problémánkra és  kész, nem is tartott sokáig. Két nap tétlen kényszerpihenés és non-stp tv nézés (minimum 3 film egy nap, HBO itt is van!) után beiratkoztunk egy hónapra az egyik jóga stúdióba.

Mysore az ashtanga jóga fellegvára, bár nyugati és thaiföldi turistán kívül nem sok indiai jógázik itt. Van két nagyseggű indiai lány is próbálkozik a csoportunkban, nagyon lelkesek, de tényleg nem népszerű a jóga itt általánosságban, inkább krikettezni szeretnek.

Ma kezdtük a gyakorlást a Sthalam 8-ban, Ajaj Kumar felügyelete alatt. És 3 hetes pránajáma kurzusra is járunk BNS Iyengar-hoz. (amint látjátok, végre megtaláltuk az url beillesztés funkciót is!)

Van lakásunk, van konyhánk, van egy kajálda, ahol végre nem csípős a kaja, van újra tiszta ruhánk, van egy mysori életünk! Megérkeztünk.

 Pokhara - Buszpályaudvar (A háttér igazi, no photoshop)

Könnyes búcsút vettünk Nepáltól, sehogy nem akaródzott a nyugalmas hegyek után az Indi fővárosba menni, mocskos határon átkelni, de Kb.30 órás kalandos utazás után csak visszatértünk Delhibe. Busz, Riksa, dzsip, vonat, tuktuk és már is több száz km-re voltunk a Himalayatól. A határ átlépése viszonylag könnyen ment, maximum hosszú távú károsodások léphetnek fel, mivel több ezer várakozó kamion mellett kellett elmennünk gyalog ill. riksával, és nem voltak leállítva a motorjaik. Mit sem segített az arcom elé csavart kendőhegy, a belélegzett káros levegőt csak egy másik, legalább két hónapos trekingeléssel tudnám semlegesíteni.

What to do? Ke garne!

Szóval, a határon egy dzsipbe vágtuk magunkat, akarom mondani zsúfoltuk. Összesen 15en nyomtuk le a 3-4 órás utat Gorakpurig a 12 személyes járgányban. A vezető ülésen csak ketten ültek szerencsére. Nem tudtam, hogy ez akadályozza vagy inkább segíti a kocsi irányítását, de  azért mindvégig imádkoztam, hogy el ne üssünk egy kivilágítatlan biciklist a sokezer közül, akik az út szélén próbáltak hazajutni koszos kis otthonaikba. A kivilágítatlan tehenekről nem is beszélve!

Este, vak sötétben érkeztünk, teljesen kilaposodott testtel Gokarnába. A város látványa és a két évvel korábi rémemlékeim nem késztettek maradásra. Irány a pályaudvar, gyorsan veszünk egy jegyet és míg egy jót alszunk a vonaton, már Delhiben is vagyunk. Gondolhatná az egyszeri utazó, aki nem veszi meg elővételben a jegyét. A kaotikus vonatállomáson senki nem beszélt angolul. Végül a 20. ablaknál sikerült is jegyet vennünk, a helyjegyet pedig majd a vonaton vegyük meg a titi-nél (fő-fő jegyellenőr), mondták kézzel lábbal. Na, okké, akkor innen minden simán megy majd….ja! 1-2 óra késéssel érkezett a vonat, addig elbámészkodtunk, figyeltük a peronon ülő, fekvő családokat, száriuk takarásában a bárhová odapisilő nőket, a lukakból feljövő patkánykát és akkor a többit a gyengébb idegzetűek miatt nem részletezném. Időközben találtunk egy lelkes segítőt, aki még angolul is beszélt, aki megmutatta nekünk a végre begördülő vonatunk fő titi-jét. Na, de innentől kezdve kicsúszott a láb a talajunk alól, mivel foggalmunk sem volt mit tegyünk, mikor a titi közölte, hogy húzzunk a fenébe ha nincs helyjegyünk. PAFF…köszi! Ekkor már teljesen kikészültünk, lelkes segítőnk biztatására azért felszálltunk, levetettük magunkat egy üres helyre, ahol azonnal el is aludtam ülve. De csak addig, míg oda nem jött egy al-titi, aki kirúgott minket a vagonból, átmentünk egy másikba, onnan szintén, a harmadikból is és így tovább, amíg valami állomás valami peronján nem találtuk magunkat. Szerencsére sokat állt itt a vonat, és megtaláltuk újra a főtitit, aki most rövid könyörgés után a legtermészetesebb módon adott egy helyjegyet a légkondis hálókocsiba. Mintha nem is ezt kértük volna egy órával ezelőtt is!!!! Az őrület határán így végül sikerült nyugovóra térnünk. 

Ők voltak kedves utastársaink:

Szerencsére senki nem énekelt nekem dalokat az út alatt, talán csak azért, mert olvasták ezt a figyelmeztetést a vonaton:

A mai napig nem értjük, hogy miért nem sikerült elsőre jegyet kapnunk, de ez nem az az ország, ahol a miértekre a mi gondolkodásunknak megfelelő válaszokat kaphatnánk. Meg is beszéltük, hogy nincs több „miért?” csak „ez van és kész”. Nem egyszerű, de hát ezért jöttünk, ezért szeretünk itt lenni. Mert ANNYIRA más.