H.: A katartikus élménye annak, hogy átjöttünk a hágón, hogy megcsináltuk, hogy túléltük, nem tartott sokáig sajnos. A lefelé menetelés szinte teljesen elfeledtette a hágóélményt, pedig ott fent lenni és mindenre felülről nézni a -8 fokban, csodálatos volt. A legjobban azt élveztem, hogy ha akartam, sem tudtam gyorsabban menni egy csigánál, viszont azt egyenletes léptekkel, mély légzéssel tettem. Mivel a többieknél is lassabb voltam, szinte mindig egyedül voltam a hegycsúcsokkal, életem leggyönyörűbb „sétája” volt ez felfelé, szinte meditatív állapotban.

A lejövetelt meg inkább elfelejtem.

Muktinathba már sötétben érkeztünk. A többiek már vártak, ők gyorsabbak voltak és a fejük sem fájt. Nemértem???

Másnap reggel a legnagyobb meglepetésemre, kipihenten ébredtem a cellaszerű, sötét szobánkban. Körbenéztem az ébredő faluban, ahol a zarándokok és bordó ruhás szerzetesek indultak a templomok felé. Még mindig hideg volt.

Én valahogy nem éreztem át a szellemét ennek a szent városnak, legszívesebben mentem volna tovább, de megvártuk Warrent és Ildikót, hogy együtt induljunk neki a következő célpontnak, ami Kagbeni volt kb 3 órás sétára. Végül 6 óra alatt sikerült is odaérnünk, de nagyon élvezetes volt a menet. A két profi fotós társaságában minket is megszállt az ihlet, és nem bántuk, hogy út közben állandóan megállunk fényképezni. Időnk mint a tenger! Itt egy ház, ott egy kihalt falu, ott egy fa, egy jak, egy köveket cipelő asszony stb…..és csak telik, telik a memóriakártya…

Így már megint szürkületre érkeztünk meg, de ezen nem is csodálkoztunk. A már messziről kipécézett pirosos ház tényleg guesthouse volt,  különös egy hely. Már csak az alagsori szoba volt szabad, amit ingyen odaadtak, ha ott eszünk. Nagyon egyszerű volt, patkányok kaparászták az ajtót ékszaka, de még is az egyik legjobb szállás volt eddig.  Találtunk a tetőn egy zuhanyzót is még este, ahol forró vízzel tudtunk fürödni, a kaja felejthetetlen volt, az emberek csodálatosak. A reggel hangulata is különleges volt, minden nyugodt és misztikus. Távozáskor kaptunk egy üveg seebockthorn szörpöt, ami itt a helyi különlegesség, fogalmam sincs milyen gyümölcs ez, de finom és egy jószerencsét hozó kendőt is,mintha legjobb barátok lennék, vagy legalább is két hetet töltöttünk volna ott minimum. Végül kiderült, hogy Warren megígérte a nőnek, hogy segít neki NewYorkban munkát találni. :) A varázst még ez sem törte meg, csak az, mikor elindultunk tovább a folyóban, ahol egy végtelen unalmas, hosszú, meleg, és rettentő szeles gyaloglás várt ránk Jomsomig, ahol a környék egyetlen pénznyerő automatája volt. Nekünk meg elfogyott a pénzünk. Mondanom sem kell, hogy nem működött. Mondanom sem kell, hogy nem hagytuk annyiban. Sikerült valakit rávenni a banki unatkozók közül, hogy javítsák meg, és láss csodát, dőlt a lé! Épp az utolsó pillanatban, mert utána húzták le a rolót és mentek haza, ha 5 perccel később jövünk, akkor no money és ott kellett volna töltenünk az éjszakát, ami nem lett volna nagy élmény.

Bezzeg Marpha, ahová sikerült ismét sötétben érkezünk! Egy csodaszép falucska volt, fehér házak, szűk utcák, rend és tisztaság. A többiek már vártak minket, ahogy megbeszéltük, csak éppen egy órás keresés után sem sikerült rájönnünk, hogy hol. Másnap reggel verődött újra össze a banda, és mindenki a maradás mellett döntött persze. Jó volt itt pihenni, sütkérezni a tetőkön, jókat enni és semmit nem tenni.

A hegy ezen oldalán, az utóbbi években fantasztikus fejlesztések mentek végbe. Utat építettek! Eléggé rombolja a látványt és a trekking élményét, gyakorlatilag az autók által felvert tömény porfelhőben kell caplatni, ahol se nem látni, sem pedig lélegezni nem lehet. Ugyan könnyebb felhozni a kaját és a mindent dzsippel, de sok serpa vesztette így el a munkáját, a vendégházakban néhol kevesebb a turista. De ha épp kifutottál az időből és lejár a vízumod mindjárt, de el akarsz menni még Panchase-ra, ahol két évvel ezelőtt olyan jó volt, akkor azért jól jön a dzsip road! NA, mi pont így voltunk. Kicsit csalva , lerövidítettük az utat és lezötyögtünk a hegyről, egyáltalán nem volt egy leányálom, a fejem és a fenekem még most is fáj az ugrálástól, Csabinak meg a keze a szorításomtól, de másnap ott voltunk újra. Persze nem volt olyannyira egyszerű, ahogy ti elképzelitek, mert az egész napos dzsip- és buszút után meg kellett aludnunk egy borzasztó helyen, ami egyrészt drága volt, másrészt párolt szendvicset kellett vacsoráznunk, reggelire meg hideg olajat adtak. Fel kellett túrázni és közben megtalálni az ösvények között a helyeset, de a kritikus pontoknál mindig ott termett valaki és útbaigazított. Ez a hely nem tartozik szerencsére a felkapott turista útvonalakhoz,  jóval kevesebben járják, nincs kitáblázva, így sokan eltévednek, mint ahogy én két éve.

Mára már a lépcsőépítő emberek vérverejtékes munkával majdnem az egész utat csodálatos kőlépcsőkkel rakták ki.

Ez a látvány fogadott és maradt velünk minden pillanatban

Cs: Panchase tényleg olyan varázshely, ahogy Hédi mesélte. There is not much things to do, de éppen ez a jó. Itt nem kell a menüből választanod, mert nincs, minden végtelenül egyszerűen folyik. Nyugi van és béke. Itt csak lenni kell, vagy még azt se. A didikkel (didi=asszonyság, nálam idősebb nő) együtt eszünk a cuki, füstös konyhában, Hédi segít a főzésnél, elnézegetjük a  hegyeket, hallgatjuk a védikus himnusz e helyre vonatkozó sorait bóklászunk a kis ösvényeken. Csak vagyunk. Erre vágytam már rég! 

Yakok már nincsenek, itt a vizibivalyok nyűgöznek le már megint. Szeretnék egy vizibivalyt! Félelmetesen erős állatok hatalmas szarvakkal, mégis végtelenül békés és nyugodt állatok. 

Panchasei 3 nap békesség után ráléptünk egy másik csodálatos kőlépcsős ösvényre és 2000 méterről leballagtunk a földszintre, ott busztetőre pattantunk és estefele már Pokharában élveztük újra a helyi finomságokat.  És elindultunk viszza Indiába...

Figyeljetek! Néhány napos egészségügyi vesztegelés után tehát buszra ültünk és átzötyögtünk Pokhara tóparti városkába, ami messziről így néz ki:

Ez a város a kiindulópontja az Annapurna trekkingeknek, reggelente, tiszta időben látszik a Himalája ezen hófödte vonulata. délben kellemeset lehet ebédelni a tó partján, délután pedig elveszni a kis boltok sűrűjében vagy csendben csónakázni egyet a naplementében, a hegyek lábánál. Gyönyörű!

Tehát vettünk egy térképet, gondolkoztunk kistrekken, nagytrekken, kicsit könnyebben, vagy kicsit nehezebben, vagy pont ugyanolyan könnyűn, pont ugyanolyan nehezen, végül nem puhánykodtunk elindultunk a leghoszabb, legnehezebb, legéletveszélyesebb, halált mevető bátorságot, tapasztalatot, szívosságot és izmos akaraterőt követelő útvonalon, az Around Annapurna fantázianévre hallgató kalandtúrára. Na tessék! Hát ezért tűntünk el oly hirtelen! Annyi volt a teendő buszjegy, engedély, kajautánpótlás beszerzése, pénzszerzés, stb…hogy nem volt időnk netezni. Egyébként volt az úton több ezer méteres magasságokban 2-3 falucskában internet, de very drága volt és semmi kedvünk sem volt ezzel foglalkozni. Higgyétek el, nektek se lett volna.

Nem akartunk versenyfutást csinálni az útból, próbáltunk haladni is és közben élvezni is a táj szépségét, ezért többször megálltunk, mint ahogy azt a lonely planet biblia útvonalleírása ajánlja, és nem bántuk meg!

Íme hát néhány keresetlen részlet a naplóinkból, amit út közben írtunk:

CS.: Úgy képzeljétek el az egészet, hogy ösvényünk Piskóm barátom csodálatát is kiváltó combvastag bambuszoszlopok közül, az őserdőből emelkedik, kanyarog egy türkiz folyó völgyében szép óvatosan, néha hirtelen felfelé. A táj és a klíma is szép; lassan, szinte észrevétlen változik. Hűlnek az éjszakák, ritkul az O2, de a nappal egyenlőre ugyanolyan izzasztó. Annyi itt a szebbnél szebb vízesés, hogy már nem is fotózzuk őket. Lejjebb a falusi élet és a rizsföldek világába, feljebb a yakok, kecskék és a hegyi kereskedők mindennapjaiba pillanthatunk bele.

Egy-egy nap 6-19 km-t haladunk előre, van, hogy pirkadattól szürkületig megyünk. A szintkülönbségek naponta változók, 300-600 m emelkedés általában.  A meleg víz és az áram felfelé haladva egyre nagyobb luxus, a tengerszint feletti magassággal együtt az ételek ára is nő. A völgyben nincs autóút, mindent a sherpák vagy öszvér karavánok cipelnek fel. Úgyhogy majdnem mindent lehet kapni, csak hát többszörös áron. Őrület, hogy milyen rakománnyal képes lépkedni egy egy hordár, mindútalan kivívják tiszteletemet.

A világon a két legerősebb faj a hangya és a nepáli hordár. Van hogy 100 kg is cipelnek. Az útikönyv azt írja, hogy ha csak lehet fogadj hordárt, mert ugye ebből élnek, a maga cuccát azért hozza fel maga, ha bírja, én ezt gondolom. 

Van hogy már egész koradélután megállapodunk, pl. a tóvá szélesedő folyószakasznál Tal falujában, ahol végre megfürödhettem egy masszív vízesésben. Nem tudtam teljesen aláállni, iszonyat erővel zúdult a víz, de azért részlegesen megmasszíroztattam magam, még a gatyát is letépte rólam a kis bestia!

A helyi eledel a Dal Bhat, ami fehér főtt rizs, krumplis curry, párolt zöldség jobb esetben és lencseszósz, ízlésesen egymás mellé rakott együtteséből áll. Ezt eszik a helyiek is, ha kell ha nem, finom eledel, de nincs valami nagy tápértéke, ha egész életeden keresztül CSAK ezt eszed. Ugyanis a nepáliak többsége ezt eszi kizárólag, minimum kétszer, de akár többször is egy nap.

Az, hogy ablakunkból hófödte csúcsokra, vízesésekre, gleccserekre és tengerszemekre nyílik a kilátás, kezd teljesen megszokottá válni, nem is tudom mit fogok otthon a Csengeryben csinálni.

A merülőforraló baráti útitársnak bizonyul, reggeli gyógytea (köszi NIKÓ) és bedekós kakaó (köszi NIKÓ) jól esik az ember fiának és lányának.

Itt a távolság teljesen más értelmet nyer, olyan a terep, az eleváció, a minden, hogy egy 15 km táv pirkadattól napnyugtáig tartó rövid megállókkal tarkított erőltetett menetet jelent.

H: Már negyedik éjszakát töltjük a hegyekben. Lassúra vesszük a figurát, nem akarunk rohanni, szeretnénk békésen élvezni a hegyi létet. Miközben menetelünk hegynek fel, aztán le, aztán megint fel, mindig azon kapom magam, hogy a cipőmet nézem a táj helyett. Néha fel-felpillantok, de jobb inkább többször megállni, mert sokszor egy rossz lépés is végzetes lehet. Lélekvesztő kis utakon haladunk egyre feljebb, hatalmas földcsuszamlásokon keresztül, szakadékok szélén, rohanó folyók felett szelünk át merész függőhidakat. Mondanom sem kell, hogy csodálatos tiszta, harapnivaló a levegő és a nyugalom.

Még a Pokharától Beshi Saharig (ahol a gyaloglás kezdődött) tartó förtelmes buszúton verődött össze a banda, akikkel együtt túrázunk most. Egy osztrák/skót pár, és egy francia testvérpár és mi ketten alkotjuk a nemzetközi csapatot. Jó így együtt, kis családdá formálódunk, tartjuk egymásban a lelket ha kell és  mindenki ad valamit a közösbe: mi a vizfertőtlenítő csodacseppünket, mikorpurt (így nem kell palackot pazarolni és drága pénzért vizet venni), Gemma a skót lány a fincsi vízízesítő porait, Arthur a francia fiú a vitamintablettájával pumpált belém erőt a legyengült napok után, Ben a testvére tapasztalt hegyi ember, mindig van egy-két jó tanácsa. Nekem pl. úgy beállította a hátizsákomat, hogy nem fájt utána a hátam és könnyebbnek is éreztem a zsákot, Reininek, az osztrák fiúnak megy nagyon jó vízhólyag ragtapasza van. És mindig mindenkinek van egy jó sztorija, főleg Gemma és Ben a nagy dumagép.

H: Reini kissé lebetegedett, Gemmával inkább Chamében maradtak, mi a french connection-al inkább tovább indultunk, nem bírtak a lábukkal a fiúk. Vesztünkre. Hosszas gyaloglás után eddigi utunk legcsúnyácskább helyére értünk. Már sötétedett, én kicsit féltem, hogy nem is fogunk világosban odaérni a következő faluba, de végül megláttuk azt a két csúnya guesthouse-t, ami a falut jelentette. Már nagyon fáradtak voltunk, ettünk valamit és mentünk is a szobánkba aludni. Mit szobába, cellába! Csak éjszaka vettük észre, mikor átfagyva felébredtünk, hogy az ablakok vagy papírból vagy semmiből nem voltak, csak úgy fújta a szél éjjel a hajunkat. Ekkor tudatosult bennünk az is, hogy az original copy hálózsák melegsége is véges. Inkább átfeküdtem Csabi ágyára, ami így elég szűkös volt, de legalább melegítettük egymást.

Ettől kezdve, már mindig kértünk paplant éjszakánként.

Reggeli indulás a szokásos rutinban zajlott, 6kor kelés, öltözés, ami 3000 m felett már nem jelentett gondot, mert majdnem minden ruhámat felvettem éjszakára, szóval csak egy kabát kellett még és kész. Gyors tea és indulás 7kor, reggeli a következő faluban. Addigra már mindig feljött a nap, le a ruhák fele és reggeli a melegben, ami általában tea és zabkása gyümölccsel.

Ma kb kettőre értünk Humdéba, ahol ebéd közben beért minket Gemma és Reini (ami nagy teljesítmény volt, mivel ők messzebbről indultak aznap reggel mint mi!) Szerencsére Gemma rábeszélte a fiúkat, hogy ne rohanjanak annyira, így maradtunk a szép és napos kis faluban, mostunk, pihentünk, sétáltunk. Csabi kicsit nem volt jól, talán egy kis napszúrás, már nagyon erős a nap. Örültem, hogy maradtunk, olyan békések a falvak is a jó isten háta mögött, harapni lehet a nyugalmat.

Jobb is h pihentünk, innen már egyre nehezebb a menet, lassabban tudunk csak menni, egyre többször kell megállni pihenni, ami nem baj, mert minden megállás egy rácsodálkozás a tájra, visszanézünk, hogy milyen messziről jöttünk, figyeljük hogyan változik a táj, és szorgalmasan fényképezünk, mert fényképezni jó.

CS.: Egy kellemes reggeli pár órás séta után egy jelentéktelennek tűnő homokszínű falucskában egy eszméletlen, minden várakozást felülmúló chocolate cake-kel lepett meg minket a sors. Friss volt és omlós és csokis tssss! Gyakorlatilag Manangba (3540m) értünk, ami a környék legjelentősebb kereskedő múlttal bíró települése. Itt három napot töltöttunk, szokva a magashegyi viszonyokat. Vagy a gleccsertóhoz mentünk fel (3800m) vagy a város felett lévő kolostort látogattuk meg, ahol egy cuki 94 éves buddhista szerzetes áldott meg minket, hogy szerencsésen átérjünk a hágón.

Errefelé már a buddhizmus az uralkodó vallás, imazászlók lengik be a teret és időt, mintha Tibetben lennénk.

Egy-egy szélmentes napon még kellemesen át lehet melegedni, de éjszaka fagypont alá esik a hő. Ahogy lenyugszik a nap a fehér csúcsok mögé a vacogás lesz urrá az emberen és zárt, fűtött helységbe kívánkozik. A pehelykabát itt már általános viselet.

Manangban már nem nagyon rohangál az ember ha nem muszáj, de akkor is csak egészen rövid ideig. Ehelyett inkább szép komótosan baktat, néha meg-megállva nyikorgó kosárral kezében vagy zsákkal a hátán, hogy lecsillapodjon a szívverése. Itt 3 napot akklimatizálódtunk így:

Nemzetközi színvonalú csapatunk kibővült az ausztrál Warren öregharcossal és magyar barátnőjével, Ildikóval. Mindketten profi fotósok, és szintén G10-el utaznak (az egyéb vaskos kameráik mellett), így már nyolcan haladunk a csúcs felé.

H: Az úton néha ugyan sok a turista, de nem zavarnak ha egyedül akarok menni, és akkor pedig épp jókor jönnek, mikor kérdéses a haladás iránya. Sokan vannak, akik sherpákkal cipeltetik a rengeteg cuccukat, pedig alig van néhány ruhadarabra szükség. Vannak akik csak vezetőt fogadnak, hogy biztosan ne tévesszék el az utat.

És vannak az őrültek. Például azok, akik bringával vágnak neki az ötezres hágónak, pedig az ösvényeken néha még egy embernek is kevés a hely. Sőt, találkoztunk tandemesekkel is!!! Aztán ott vannak a szívós örültek, egy amerikai pasi csak a marihuána ültetvényekig jött fel, tudta, hogy nem megy át a hágón, már ki tudja hányadszorra indul neki…. Találkoztunk őrült terminátorokkal is, akik időre nyomják le a távokat, rohannak, de őket az alaptáborban beértük, mert nem akklimatizálódtak és ott agonizálnak, hogy feljebb tudjanak menni a hágóra….és a hippik és az izraeli csoportok, le a kalappal idősek utazók előtt, asszem 75 éves volt a legidősebb akivel találkoztunk…stb…stb…stb….egy szociológiai tanulmány a trekking nemzedék!

H.: Ahogy közeledik a hágómászás napja, úgy kezdek egyre jobban parázni. Az étkezés közbeni beszélgetések, másról sem szólnak mostanában, csak arról, hogy jaj mi lesz! Warren, aki már 14 évvel ezelőtt megcsinálta, kicsit túlparáztatja a társaságot. Persze mi kérdezősködünk, ő meg csak fel akar készíteni, de amikor arról beszél, hogy egy lánynak le kellett vágni az ujjáról a gyűrűt, meg hogy kinek hogy nem sikerült átmennie, kit hogyan kellett lehozni, akkor elindul az agyam a para irányába. Jó lenne már túllenni rajta, most nagyon együtt van a csapat, sokat akklimatizálódtunk, senki nem csinál őrültségeket, szóval menjünk mááááár!!!

H.: Elértünk a teljes kopárság világába, nem is értem, hogy a yakok (Csabi megőrül értük) mit legelnek, szerintem csak a köveket nyalogatják, mert a szúrós bokrok nagyon rossz ízűek lehetnek még egy ennyi gyomorral rendelkező lénynek is.

Nagy nyomással nehezedik ránk a környező hegyek hatalmas látványa, a 6-7-8ezres csúcsok közelségét nem lehet megszokni sem megunni. Minden pillanatban fényképeznék, de szerencsére többnyire Csabi kezeli a gépet, így én élvezhetem a látványt szabadon.

Cs.: Óvatosan araszolunk felfelé, inkább hamarabb megtelepszünk, mert kinek van szüksége ugye egy jó kis altitude sickness-re, amitől itt mindenki a leginkább tart. A tehenek és a tehén-jakk keverékek is teljesen megfogyatkoztak már, viszont a yakok jól megtermett bozontos példányai uralják a terepet.

Cs.: Hajnal ötkor indultunk neki fejlámpákkal a hágó emelkedő meredekségének. A fagyos sötét zimankóba a csillagok és a majdnem teli hold loptak leheletnyi fényt. Gyíakorlatilag tyúklépésben haladtunk, így is gyakran meg kellett állni pihenni. Alaposan megpakolt sherpák húztak el mellettünk pimasz módon. A végtelenségig mentünk ésmég tovább mire valahára elértük az utolsó állomást a hágó előtt, a high campet 4850en. Itt már ropogós hó borítja a tájat. Forró ginger tea és némi keksz után mindenki frissen folytatta a hóban sötéten kanyargó ösvényen, de csak az első pár lépésig. A lábad simán bírná, vinne tovább, de le van fojtva a tüdőd, a szíved kalapál és alapvetően gyakran meg kell állnod, hogy rendezd soraid. Furi. Jöttek a szokásos ál hágók és „ utolsó emelkedők” és végső kaptatók, de amikor végképp elcsüggedne az ember, akkor láthatóvá válik a távolban a kis imazászlósor, ami még fél óra ugyan, de aztán ott áll a legmagasabb hágó 5416m-en, teljes pompájában. Ez a legmagasabb hágó a bolygón, ahol még hegymászó tapasztalat nélkül is  át lehet kelni.

Annyi itt a zászló, hogy alig látszunk.

Itt mindenki arcán megkönnyebbült mosoly és ujjongás fut át. Ráadásul mi még feloldalogtunk 5500ra és a kis csortennél Hédi kapott egy türkiz gyűrűt a miheztartás véget. Örült neki.

Elértük utunk csúcspontját és mire ezt rendesen átélve a kis imazászlóinkat is kikötöttük , hogy lebegjenek mindenkiért, a többiek már elindultak és mi is nekiereszkedtünk. Ereszkedtünk. Tovább ereszkedtünk. Fújtattunk. Tovább ereszkedtünk. Még tovább. Már sírtunk. Kezdett az az érzésem támadni, hogy körbe-körbe ereszkedünk. Mindenre felkészítettek minket, csak arra nem, hogy a hágó után 1600 m-es süllyedés, végtelen gyaloglás és hasogató fejfájás vár ránk. Térdet, és fáradtságot kicsit sem kímélő ereszkedés és fejrepesztő fájdalom közepette csak süllyedtünk, süllyedtünk. S már elértük végre a sárga földet, de még mindig miniatűr makettként vibrált a távolban a következő falu. Eonok teltek, mire az utolsó hegyoldalról leérve az első étterem baráti fogadtatását élvezhettük. Forró leves után ismét átadtuk magunkat a végeláthatatlan menetelésnek. Szó szerint, mivel vak sötétben érkeztünk a hotelhez, ahol a többiek nagy ünnepléssel vártak minket. Bakancsostól nyúltam el az ágyon, ha Warren nem parancsol rám, nem megyek le enni, pedig fejedelmi vacsora várt.

Semmi aggódás, lejöttünk a több ezer méteres magaslatokból, holnap kipihenten mindent megmagyarázunk! Jóéjt!

Delhi-Kathmandu út, tiszta időben, a leggyönyörűbb Himalaya látképpel felejthetetlen volt! 1,5 óra végig a havas hegyek felett, mit felett, inkább mellett, szinte karnyújtásnyira a legszebb hegyömlet ott volt előttünk, és nem szakadt vége! És estére már a jó öreg Kathamnduban térhettünk nyugovóra. De előtte bementünk a Tamelbe – a túrista negyedbe, ahol Csabi megőrült a sok túrabolt láttán és rögtön shopalkoholic lett! Alig bírtam kirángatni a boltokból :) Végül úgy sikerült távol tartanom őt a vásárlástól, hogy jól lebetegedtem, és szegénykém ápolt lelkiismeretesen én meg csak fostam, csak fostam…és fosok…ami fura, mert még soha sem kaptam el ilyen hasbajt sehol, semelyik koszos országban, semmilyen kajától, most meg rögtön bekaptam a bacit. Szerintem a mocskos delhiben talált rám a kórság, de örülök, hogy itt vagyunk Kathamnduban és nem Delhiben.

Kathmanduban a Tamel negyed a Pahar Ganj megfelelője. Innen indulnak a turisták trekingelni, itt van a legtöbb szállás, bolt, étterem stb… Olyan mintha néhányszáz évet vissza mentünk volna az időben, a házak, az utcák a kis boltok mintha a középkorból változatlanul maradtak volna itt, viszont nincs az a dzsumbuj még sem, nincs kosz, sőt! Jó itt lenni megint, mintha nagyobb lenne a tisztaság mint 2 éve, van free wifi és nyugalom és a viszonyokhoz képest jó levegő és kedves emberek és tiszta wc-k :) 12 évvel ezelőtt?! pedig, mikor legutóbb itt jártam (Csabi), azért a nepáli boltosokkal nem kellett alkudni, India után ez kellemes volt. Mostmár a nepáli árusok sem a régiek!

Hát kedves barátaim, még le sem tudtuk rendesen hunyni a szemünket, le sem játszották a sci-fit a repülőn, már delhiben értünk békésen földet pirkadatkor. Őrületes népparáztatás folyik a H1N1 vírus körül, maszkos nővérek „vizsgálják” a megérkezőket, azaz rápecsételnek gyorsan az űrlapunkra és már kérik a következőt. Persze hőkamerától kezdve minden föl van állítva, minden úgy tűnik hogy, pedig dehogy.

Egyébként ZÖKKENŐMENTESEN, nagyon gyorsan kijutottunk a legnagyobb meglepetésünkre! Taxisok sem ugrottak ránk, szállást sem akartak eladni, kizárólag az arcunkba zúduló szmoggal kellett megküzdenünk. Persze erre semmi esélyünk nem volt, 10 méterre alig lehetett ellátni, a torkom most is kapar…

Eddig azt hittem, hogy Kairó a leggusztustalanabb város, de nem! Delhi az! Persze tudtam ezt jól, de még is, kellett a saját tapasztalás. Voltam már több10milliós városban, de Delhi viszi a pálmát koszból! A képen jól látható a szmog. Rávakuztam. Konkrétan folytogató.

A Pahar Ganj-on kerestünk szállást az első éjszakánkra, ami a backpackersek paradicsoma, bár nem sikerült rájönnünk, hogy miért. Egy nagy büdös, poros, zagyva, hangos, mocskos bazár az egész. Hogy miért jó ezeknek az embereknek itt ilyen förtelmes ganéban élni? Nem is értem hogy sikerült tiszta szobát találnunk már a harmadik próbálkozásra!? Így szerencsére sikerült akkorát és olyan jót aludtunk, hogy az minden pénzt megért. Voltunk este étteremben is! Azt hiszem, fölösleges leírnom a higiéniai állapotokat, viszont a masala dosa (hatalmas palacsintaszerű tésztába csavart hagymáskrumpli 2féle szósszal) és a dal makhani (lencsefőzelék lepénykékkel) felejthetlen volt! Jóllaktunk és ennek örömére vettünk egy jegyet Kathamnduba. Úgy döntöttünk, hogy inkább Nepálban kezdünk, muszáj lesz friss hegyi levegőt szívni!

►

Embertársak!
Indiai kalandozásunk majdnem elkezdődött.
Egyenlőre itt állomásozunk a moszkvai tranzit elszaporodott duty free shopjai között, megrészegedve a tömény parfümfelhők illatától és egy kis bailey'stől.

Életünkben először utazunk notebookkal, így már a nulladik nap tudunk jelentkezni bizony. Végre találtunk egy csendes spotot, de hamarosan azt is ellepték a kínaiak. Aki találkozott már nagyobb csoport kínival, az értheti, miért kellett új helyet keresnünk. Most egy narancsléfacsaró automata mögé vettük be magunkat, itt van egy konnektor is, innen pislogunk álmosan szerteszét...

A rövid bejelentkezést hosszú hallgatás követheti, de majd jelentkezünk!

Ja, és a blog design még under construction....

Nemsokára útrakelünk!
Már csak párat kell aludni...