Vasárnap délután túléltük az első háthajlítgatás órát. Nem is volt olyan vészes, mint ahogy azt beharangozták. Ajaj (az oktató) annyira ügyesen építette fel az órát, hogy a hát és nyaktörő mutatványok után sem a hátunk, sem a derekunk nem fáj, és ez már valami, az pedig nem semmi! Pedig keményen megdolgoztatott, egy izmos fél órás speckó bemelegítés és erősítés után szépen fokozatosan állásból lementünk hídba. Na jó, senkinek nem sikerült elsőre persze, nekem még falnál sem. Nagyon pontos és korrekt utasításokat adott végig a tanár, és éreztem, hogy meg tudnám csinálni, ha nem lenne bennem akkora félelem a nem is tudom mitől. Végig éreztem, hogy nem a testemen, hanem az agyamon kéne még dolgoznom. Ezek után viszont, hogy annyira megijedtem a állásból hídba meneteltől, a kézenállás már gyerekjátéknak számított, pedig ettől fostam a legjobban világ életemben. Sokkal jobban, mint a hídtól. A kézenállástól tartottam, azt simán megcsináltam, hídról azt gondoltam, hogy menni fog és még sem ment. Annyira megviccelt a saját kis agyam és képzeletem, hogy tényleg röhögnöm kellett magamon a végén.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.