Pokhara - Buszpályaudvar (A háttér igazi, no photoshop)

Könnyes búcsút vettünk Nepáltól, sehogy nem akaródzott a nyugalmas hegyek után az Indi fővárosba menni, mocskos határon átkelni, de Kb.30 órás kalandos utazás után csak visszatértünk Delhibe. Busz, Riksa, dzsip, vonat, tuktuk és már is több száz km-re voltunk a Himalayatól. A határ átlépése viszonylag könnyen ment, maximum hosszú távú károsodások léphetnek fel, mivel több ezer várakozó kamion mellett kellett elmennünk gyalog ill. riksával, és nem voltak leállítva a motorjaik. Mit sem segített az arcom elé csavart kendőhegy, a belélegzett káros levegőt csak egy másik, legalább két hónapos trekingeléssel tudnám semlegesíteni.

What to do? Ke garne!

Szóval, a határon egy dzsipbe vágtuk magunkat, akarom mondani zsúfoltuk. Összesen 15en nyomtuk le a 3-4 órás utat Gorakpurig a 12 személyes járgányban. A vezető ülésen csak ketten ültek szerencsére. Nem tudtam, hogy ez akadályozza vagy inkább segíti a kocsi irányítását, de  azért mindvégig imádkoztam, hogy el ne üssünk egy kivilágítatlan biciklist a sokezer közül, akik az út szélén próbáltak hazajutni koszos kis otthonaikba. A kivilágítatlan tehenekről nem is beszélve!

Este, vak sötétben érkeztünk, teljesen kilaposodott testtel Gokarnába. A város látványa és a két évvel korábi rémemlékeim nem késztettek maradásra. Irány a pályaudvar, gyorsan veszünk egy jegyet és míg egy jót alszunk a vonaton, már Delhiben is vagyunk. Gondolhatná az egyszeri utazó, aki nem veszi meg elővételben a jegyét. A kaotikus vonatállomáson senki nem beszélt angolul. Végül a 20. ablaknál sikerült is jegyet vennünk, a helyjegyet pedig majd a vonaton vegyük meg a titi-nél (fő-fő jegyellenőr), mondták kézzel lábbal. Na, okké, akkor innen minden simán megy majd….ja! 1-2 óra késéssel érkezett a vonat, addig elbámészkodtunk, figyeltük a peronon ülő, fekvő családokat, száriuk takarásában a bárhová odapisilő nőket, a lukakból feljövő patkánykát és akkor a többit a gyengébb idegzetűek miatt nem részletezném. Időközben találtunk egy lelkes segítőt, aki még angolul is beszélt, aki megmutatta nekünk a végre begördülő vonatunk fő titi-jét. Na, de innentől kezdve kicsúszott a láb a talajunk alól, mivel foggalmunk sem volt mit tegyünk, mikor a titi közölte, hogy húzzunk a fenébe ha nincs helyjegyünk. PAFF…köszi! Ekkor már teljesen kikészültünk, lelkes segítőnk biztatására azért felszálltunk, levetettük magunkat egy üres helyre, ahol azonnal el is aludtam ülve. De csak addig, míg oda nem jött egy al-titi, aki kirúgott minket a vagonból, átmentünk egy másikba, onnan szintén, a harmadikból is és így tovább, amíg valami állomás valami peronján nem találtuk magunkat. Szerencsére sokat állt itt a vonat, és megtaláltuk újra a főtitit, aki most rövid könyörgés után a legtermészetesebb módon adott egy helyjegyet a légkondis hálókocsiba. Mintha nem is ezt kértük volna egy órával ezelőtt is!!!! Az őrület határán így végül sikerült nyugovóra térnünk. 

Ők voltak kedves utastársaink:

Szerencsére senki nem énekelt nekem dalokat az út alatt, talán csak azért, mert olvasták ezt a figyelmeztetést a vonaton:

A mai napig nem értjük, hogy miért nem sikerült elsőre jegyet kapnunk, de ez nem az az ország, ahol a miértekre a mi gondolkodásunknak megfelelő válaszokat kaphatnánk. Meg is beszéltük, hogy nincs több „miért?” csak „ez van és kész”. Nem egyszerű, de hát ezért jöttünk, ezért szeretünk itt lenni. Mert ANNYIRA más.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.