Részemről úgy érzem, hogy elérkeztem a gyakorlás mélypontjára. Minden jól ment, haladtam, fejlődtem, de a 2. hét végére bemondta a testem az unalmast. Igaz, kicsit túl is erőltettem magam, mert a lakótársaink épp most vizsgáznak (oktatóképzősök) és minden nap van vizsgaóra délután, ahol kellenek az alanyok. Én meg mindig megsajnálom őket, és elmegyek, nehogy senki ne legyen akit ki lehetne javítani.  Na, de aztán a térdem már szólt, hogy elég, pihenésre van szüksége. Épp jókor, mert ma úgy is telihold van és ilyenkor nincs óra. Szóval a mindennapi gyakorlás eredményeképpen esténként jóleső fáradtsággal ájulok bele az ágyba, és előjönnek a testi problémák, felszínre kerül minden kis testi nyavalya, rájövök lassanként, hogy hol vannak testem határai, gátjai, mit kell jobban nyújtani vagy erősíteni. Szerencsére már volt azért egy jól megalapozott testtudatom, hála a jógás előéletünknek, de az nagyon jó, hogy most jóga után nem kell rohanni dolgozni vagy csocsózni, vagy akárhová, hanem hazajövök és van idő magammal foglalkozni. Végig tudom gondolni, hogy mit miért nem tudtam megcsinálni, és azon is van időm gondolkodni, hogy ezeknek a testi gátaknak mi a belső oka. Aztán másnap reggel jógázás közben ezek szépen oldódnak. Vagy nem, talán majd másnap vagy harmadnap vagy egy hónap múlva. A lényeg, hogy rajta vagyok a témán.

Sikerült végre megjegyezni, a gyakorlatok sorrendjét, és így már egyre jobban bele tudok feledkezni a gyakorlásba. Ajay utasításai nem csak lényegre törőek, hanem szuggesztívek is, de nagyon. Azt érteném itt ez alatt, hogy amit mond és ahogy mondja, az beleégetődik az agyamba és ha sikerül pontosan azt csinálnom, amit mond, akkor már nem is keverem össze a fejemet a kezemmel, hanem megcsinálom azt, amit eddig nem vagy csak félig tudtam. (egyébként is csak azért volt ez a kavar a fejjel és a kézzel, mert a hand és a head egy indiai szájából elég hasonlóan hangzik ám! )

Vasárnap megvolt a második back bending óra. Nagyon élveztem, sikerült a fal segítségével állásból lemenni hídba, ami a múlt héten egyáltalán nem ment és a kézállás is egész jól sikerállt.

Itt az a tanítási módszer, hogy nem magyaráz az oktató, csak egy-egy szavas utasításokat ad. Ez az elején furcsa volt, de most már egyre jobban örülök.  Csomószor hiába is mondták eddig, hogy mit csináljak, ha nem magam tapasztalom meg, hogy mi a legjobb a testemnek, hogyan tudom legjobban kivitelezni a gyakorlatot, akkor semmi hatása a sok beszédnek. És erre a módszerre itt a nem rohanó világban van is idő. Ha meg valamit rosszul csinálok, valahogy azonnal ott terem és korrigál Ajay vagy Anton, a segítője. A korrigálás a másik tanítási módszer. Miközben csinálom a gyakorlatot, szépen halkan, észrevétlenül oda settenkedik a hátam mögé pl. pascsimottanászanában és feltűnés nélkül jól ráfekszik a hátamra és már a combomon is a hasam. Fáj, fáj, de ez egy different fájdalom és ezt most nem tudom megmagyarázni. 

Ja, és történt vmi igazán hihetetlen. Kívülről tudom az óra előtti és utáni imákat. Aki ismer, tudja, hogy az csodával határos, ha valamit én meg tudok jegyezni. Erre, egyik nap a legnagyobb meglepetésemre csak úgy el kezdtem mondani az imát, ami ráadásul számomra teljesen érthetetlen szavak és betűk összessége, a végén Csabi tátott szájjal bámult és én is…jéééé!

dzsívamani bradzsatpháná

szahaszra vidruth

visvambhara

mandalája anantája

nágarádzsája namaha

ábáhu purusákáram

sankha csakrászi dhárinam

szahaszra siraszam svétam

pranamámi patandzsalím

gurubhjó namaha

dévatábhjó namaha

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.