Kedden volt egy hete, hogy beköltöztünk a szupcsi kis házunkba és elkezdtük a gyakorlást. Mondhatom, hamar eltelt ez az idő, túl hamar. Csak úgy zabáljuk itt sorjában a napokat. Elég szépen haladunk az első szériával, nyúlunk mint a rétestészta, erősödünk mint a chilipaprika. És ez csak a testünk! Jó érzés látni, hogy már egy 7 után is mennyit haladunk, fejlődünk. Minden órán egy lépéssel tovább megyünk, többet megértünk a gyakorlatokból, a jógáról vagy éppen magunkról. Például az is teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a fizikai gyakorlás akadályai nem a testben vannak. A testi és mentális elengedés teljesen összekeveredik, gyakorlás közben érzem, hogy mozog a testem, de nem a fizikai testre koncentrálok csak, a fókusz átcsúszik egy másik dimenzióba, a test másodlagossá válik, és ha itt sikerül elengednem egy problémát, ha valami feloldódik, akkor egyszer csak azt veszem észre, hogy ott vagyok egy jól kivitelezett ászanában, amit lehet h tegnap még nem is tudtam megcsinálni. Ahogy elengedem a félelmeimet, kötődéseimet, úgy lazulnak az izmaim is. Érdekes utazások ezek!

A délutáni pranayama (légzés) órák elég egyhangúlag telnek. Az öreg Iyengar (BNS) csak elkezdi velünk az adott pranayama gyakorlását, aztán elalszik a székében. Arra számítottunk, hogy majd ősi nagy titkokat mond el nekünk az öreg jógi, hogy majd egy csomót jegyzetelünk, hogy majd a tárgyi tudásunk gyarapszik. De ez nem egy nyugati típusú tanfolyam. A tanár konkrétan semmit nem mond, azt a pár mondatot meg amit még is, azt az igen erős indiai akcentusa miatt nem igazán értjük. J Úgy látszik, meg kell tanulni nem előre türelmetlenkedni, itt nem a tanfolyam előtt tudom meg, hogy mire fizetem be a pénzemet (nem keveset!), hanem a végén, és csak rajtam áll, hogy mennyit profitálok majd.  

A gyakorlásra fókuszálunk teljesen. Aminek én külön örülök, mert mindig hadilábon álltam a pranayamaval, most meg kezdem megszeretni és megérteni. Minden nap egy órán át keményen lélegzünk, most éppen a nádi shodanamot vesszük, 12-18-24-30 mp-es kumbakával (légzésbenntartás). Ha Gergőtől nem tanultunk volna már egy csomó mindent a pranayamaról, akkor most értetlenül és idegesen kérdezném, hogy mi a fenét csinálunk. De így csak örülök a rendszeres gyakorlásnak, nem akarom tudni, hogy mit miért csinálunk, csak ülök ott napi 1 órát és lélegzek, majd figyelem a hatását. Egyenlőre csak azt érzem, hogy belassulok az óra végére, kiüresedek és elfáradok, néha még le is izzadok. Kár hogy nem beszéljük át a keletkezett érzeteket az óra végén, mint otthon szoktuk, de nyilván ennek is meg van az oka, mindenki a saját útját kell hogy járja és figyelje. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.